„A negatív nem csak a visszaverődő, hanem a belülről jövő fényt is rögzíti."

Bartis Attila (30) Déry-díjas író. Azt nem állíthatjuk róla, hogy fotográfus, mert sose definiálná így önmagát. Pedig Az Engelhard-hagyaték című fotósorozata két évvel ezelőtt sikerrel szerepelt a Műcsarnok Dorottya Galériájában, majd a Frankfurti Könyvvásáron is. A Hagyatékról azt kell tudni, hogy íróportrék vannak női portrékkal párba állítva, s a sorozatban szereplő huszonnégy író mindegyike egy-egy verset vagy novellát írt az ő portréja mellé rendelt női képmáshoz. A szerzőnek az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg A kéklő pára című novelláskötete a Magvető Kiadónál.

- Nyílván, a nők egy részét nem ismerte a munka előtt. Előfordult, hogy nem esztétikai okokból, hanem a beszélgetések után mondott le némelyikükről?
- Az igaz, hogy sokkal több nőről készítettem fotográfiát, mint ahányan végül a sorozatba bekerültek. De ennek az a legfőbb oka, hogy nem tudok jól instruálni. Azokról a nőkről tudtam jó képeket készíteni, akik mozdulatokból vagy fél szavakból is pontosan megértették, hogy mit akarok. Ők voltak képesek igazán sugározni. A negatív ugyanis nem csak az ember arcáról visszaverődő, hanem a belülről jövő fényt is rögzíti. Természetesen nem beszélgetések, hanem a képek alapján döntöttem el, hogy ki kerül a Hagyatékba. A baj soha nem a frizurával volt, hanem, hogy hiányzott a képből ez az utóbbi fajta fény. De ez nem azt jelenti, hogy az a nő aki kimaradt, az máskor esetleg nem sugárzik. Csupán, hogy akkor, az exponálás pillanatában nem tette. Mondhatom azt is: én nyomtam meg rossz időben a gombot.
- Az írókkal ilyen "kisugárzásbéli" problémák ugye, nem voltak?
- Ha egy író nem sugárzik, lehet, hogy már nem is író. Vagy éppen nem az.
- Amikor úgy döntött, hogy egy nőről képet készít, már tudta, hogy ki mellé kerül, melyik írónak lesz a "párja"?
- Az esetek többségében tudtam, máskor tudni véltem. Aztán persze, volt rá példa, hogy egy kép hetekig, hónapokig kereste a helyét.
- A Hagyatékból elvileg már két éve album kellett volna megjelenjen. Ez elmaradt, nyílván a magas előállítási költségek miatt. Az 1999-es Frankfurti Könyvvásár esetleg lendületet adhat a megjelentetéshez?
- Való igaz, hogy Az Engelhard-hagyatékot én eredetileg nem kiállításra, hanem könyvnek szántam. Úgy dolgoztam, olyan szempontokat vettem figyelembe, hogy ne annyira egymás mellett, inkább egymást jól meghatározott sorrendben követve éljenek igazán ezek a képpárok. Az írók kézírásos szövegeivel együtt. S volt akkor még hevület bennem, meg a Magvetőben is. Ez elmúlt. Frankfurt most valóban felcsillantotta ismét a reményt, de ez nem több csillanó reménynél. Nézze, én a munkámat elvégeztem, a többi a kiadó-, még inkább a mecénások dolga. Nem vagyok türelmetlen. Valószínűnek tartom, hogy időben fog megjelenni, egy nappal sem előbb, mint kellene.
- Miért volt fontos Önnek a Hagyaték, hogy jött az alapötlet?
- Tulajdonképpen az történt, hogy tíz évnyi kulisszák mögötti kínlódás után úgy döntöttem, felhagyok a fotográfiával. Aztán úgy döntöttem, hogy szépen akarok vele felhagyni. Ekkor elkészült a Hagyaték, majd két évig nem is vettem gépet a kezembe. Aztán rájöttem: ilyen nincs. Hogy vannak dolgok, amelyekkel nem kufárkodhat az ember. Istennek hála, nem áll neki módjában, bár erősen szeretné.
- Tehát ismét fényképezni fog. Valahogy benne van a levegőben, hogy aktot is fog készíteni.
- Ez számomra csak annyira van benne a levegőben, mint eddig bármikor, valószínűleg ezért nem érzem a kérdés "súlyát". Aktokat készítettem eddig is, csupán a Hagyatékban nem volt helyük.
- Miért nem ad el képet?
- Egyrészt, mert ez a sorozat megbonthatatlan. Másrészt, mert minden negatívról egyetlen nagyítás készült, s ezekhez ragaszkodom. Szükségem van rájuk, mert abban bízom, hogy a gyerekeimnek majd szükségük lesz rájuk. Az is a sorozat címe, hogy Hagyaték.
- Azon túl, hogy dolgozik, nem tesz konkrét lépéseket azért, hogy menjen a szekere. Mégis, a lehető legjobban alakulnak a dolgai. Ösztöndíjakat és díjakat kap, elismerésben van része, kicsit tenyerén hordozza most Isten.
- Valószínűleg vagyok annyira hiú, hogy ne a "szekerem ráncigálásával", hanem a munkámmal akarjak kivívni elismerést. Ami Isten tenyerét illeti, nos én inkább azt mondanám, hogy egy ideje érzek valamiféle gondviselést. De Istent ebbe most nem merném belekeverni, mert valószínűleg éppen helyet változtat bennem. Talán ezért van, hogy új könyvemben alig esik szó Róla. Úgy, ahogy azt A séta c. regényemben tettem, már nem akarok beszélni Istenről. Másképp viszont még nem tudok. Ilyenkor jobb, ha hallgat az ember. A Hozzá fűződő viszonyom egyetlen állandó jellemzője, hogy nevét még a legelkeseredettebb vagy legistentelenebb pillanataimban is nagy kezdőbetűvel írtam. Tehát most írjuk a Gondviselést is nagybetűvel. De szó nincsen arról, hogy életemre a Gondviselés folyamatos megtapasztalása lett volna a legjellemzőbb. Meglehetősen későn találkoztam vele először, vagy vettem észre. Az utóbbi időben viszont kétségtelenül jelen van, csakhogy ez olyasmi, amire nem lehet és nem is szabad számítani. Illetlenség. Ha az ember úgy fekszik a víz tükrére, hogy akkor őt a Gondviselés most majd szépen megtartja, könnyen lehet, hogy az iszap mélyén találnak rá.
- Amiket idáig olvastam Öntől, abból egy afféle szemérmes írói attitűd sejlik föl. Nincs benne például a felnőtt-kori magánélet. Miért?
- Az, hogy az éppen aktuális magánélet eseményei hiányoznak egy szövegből, még nem jelent felétlenül szemérmességet. Sőt, pl. a naplónál sokkal rafináltabb formája is akad a szemérmetlenségnek. De nem hiszem, hogy akár a szemérmesség, akár annak teljes hiánya irodalmi erény lenne. Az írás nem attitűd, nem egy kreált normarend alapján való viselkedés. Sokkal inkább "kegyelmi állapot". Ami pedig a magánélet eseményeit illeti, nos A kéklő pára eredetnovellái kifejezetten önéletrajzi jellegűek. De sokan még A sétát is valamiféle rejtjeles önéletrajzként értelmezték, s talán nem ok nélkül.
- Bodor Ádám vagy Szilágyi István szövegeihez hasonlóan Önnél is megjelenik Erdély, és kap egy mese-szerű aranyport, annak ellenére, hogy a történetek nem túl vidámak.
- Bodorhoz és Szilágyihoz hasonlóan én is Erdélyben nőttem föl és ez valóban kiderül az írásaimból. De a "meseszerűségnél" maradva, a tündérek mellett talán érdemes ennek a vidéknek a szárnyaskígyóit is megemlíteni. Az aranypor pedig, ha nem jelent mást, mint, hogy azon a tájon az embereknek a természethez való viszonya mindmáig sokkal elevenebb, mint mondjuk, Nagyváradtól Nyugatra, akkor én ebben az aranyporban nem találok semmi kivetnivalót. Akkor azt csodálat, de legalábbis tisztelet illeti. Akkor az nem Szép, hanem Jó.
- Prózája színtiszta történetekből áll. Se konkrét filozofálgatás, se költői képek. Kizárólag a történeteken a hangsúly.
- Nem az én dolgom ezt cáfolni, bár a nyelvem hegyén van. Maradjunk annyiban, hogy a felszín valóban a történet.