„Valami a vérről”Részlet a Lázár-apokrifek című műből

Előbb egy nájlontányért ringattak odébb a hullámok, aztán egy nájlonpoharat, aztán valami mást. Sötét volt, jövevény nem láthatta pontosan, mi az. Az egyik helybéli férfi felállt, két lábától megfogta a kávéházi nájlonszéket, és a háttámlát maga előtt úsztatva besétált a langyos tengerbe. Elszlalomozott a gyorsétkezdés vacsora maradékai között, a támlát óvatosan a víz alá merítette, mint egy rá-kászhálót, majd egy hirtelen mozdulattal kiemelte a valamit. Jó tíz méterről az éjszakában még mindig csak futball-labdának látszott.
A többi férfi tovább beszélgetett, fröccsöntött asztaluk félig a homokba süllyedt, lábuk a tengerben áztatták, mentateáztak. Elégedetten konstatálták, hogy a mű-velet sikerült, s társuk már a part felé tart, de nem csináltak nagy ügyet belőle.
A valami legurult a szék támlájáról, aki hozta, még igazított egyet rajta, s lábá-val kis buckát gyúrt elé, hogy vissza ne vergődjön a vízbe, aztán a többiek is az állat köré ültek. Furcsa állat volt, bár leginkább az tette érdekessé, hogy élt. Egyébként ugyanilyen gömbhalakat lehet a pesti boltokban is kapni, szárítva, lakkozva, gyakorlatilag lakásdekorálásra készen. A kicsi öt-, a nagy hétezer fo-rint, de ebből legalább ezeröt a vám, meg a szállítási költség.
A száj szétfeszítése elég sokáig tartott, mert a himbálózó tüskehalmot megfogni nem igazán merték, de végül csak sikerült a szívószálat ledugni az állat torkán. Utána már simán ment minden, az történt, aminek a fizika törvényei szerint tör-ténnie kellett: a csövön át levegő jutott a testbe, s a hal nagy sugárban köpte a langyos tengervizet. Aztán újra, meg újra, perceken keresztül, mint egy kis, szo-badísznek való, kínai gyártmányú szökőkút.
Az kétségkívül meglepő volt, hogy az állat nem a kiköpött vízzel egyenes arányban lapult szét, hanem végig úgy feszült a nájloncsőre húzott teste, mint egy vízcsapra szerelt luftballon. Aztán valami hörgő, sziszegő hangot hallatott, és hirtelen esett össze, anélkül, hogy bárki széttaposta volna. Mondom, ez meg-lepő volt, bár bizonyára erre is van magyarázat, hogy miért egyik pillanatról a másikra lett olyan, mint egy rózsatövissel teleszórt kovásztalan kenyér.
A drappnadrágos férfi, aki hozta, a szék támlájával a lepény alá nyúlt, és kissé undorodva, mint aki először lapátol marhák alól trágyát, a tengerbe dobta. Be-szélgettek, mentateáztak, néhány percig úgy nézett ki, hogy vége. Hogy egy na-gyobb hullám majd úgyis elviszi a sárgás tetemet a korallzátonyok felé, a nájlontányér, meg a nájlonpohár után. Aztán amikor már senki nem hitte volna, csak az Isten, az állat lassan magához tért, megtelt, kikerekedett, lehetett kezdeni elölről.
Hajnaltájt a tetem köré gyűlt macskák elódalogtak, a pincérek tornyokba rakták a székeket, összeláncolták az asztalokat, csakúgy, mint Párizstól Pekingig bárhol a világon, ahol ugyanilyen fröccsöntött asztalok vannak, igaz, langyos tenger nélkül. Egy nyolc év körüli gyerek zsákba gyűjtögette a látványosabb szemetet, a négy férfi is lábat törölt, cipőt húzott, fizette ki-ki a magáét. A pincér valami megjegyzést tehetett a halra, hogy ő ezt nem fogja innen elpucolni, vagy ilyes-mi, mert végül a szemüveges a már bevált, széktámlás technikával visszadobta oda, ahol senkit nem zavar.