„Valamit megsemmisíteni néha nehezebb, mint létrehozni” MaNcs interjú.

Aki a frankfurti Literaturhausban megnézi Az Engelhard-hagyaték című fotókiállítását, annak utána három felolvasóesten, pódiumbeszélgetésen lehet/lesz alkalma (vagy sem) közelebbit megtudni Engelhardról, első publikált műve, a Suhrkamp kiadónál most németül is megjelent A séta (eredetileg JAK-Balassi, 1995) című regény egyik alakjáról. A jövő héten kezdődő nemzetközi könyvvásáron, amelynek főszereplője Magyarország, mindez érdeklődést kelthet Bartis Attila másik képsorozata, a Photo Pygmalion, és második kötete, A kéklő pára novellái (Magvető, 1998) iránt is.
MaNcs: Mit vársz Frankfurttól, mit gondolsz a könyved fordításáról?

Bartis Attila: Elég őszíntétlen lenne, ha azt mondanám, egyáltalán nem érdekel Frankfurt. Az ember pont ilyen alkalmakkor tapasztalja meg, hogy jóval több becsvágy és hiúság van benne, mint szeretné. S hogy hiába tudja pontosan, az eféle parádés közszereplés mennyit ér, ez rajta sokat nem segít. Azaz, rendíthetetlennek hitt értékrendje dacára ki van szolgáltatva olyan érzelmeknek, amelyeket - finoman szólva - nem tart túl nagyra. Ami a németül való megjelenést illeti, az számomra e pillanatban még leginkább egy meglehetősen furcsa kaland. Megjelent valahol egy könyv, amit nem Bartis Attila írt, hanem Attila Bartis. Nem az a címe, hogy A séta, hanem az, hogy Der Spaziergang, ha jól ejtem. Mert sajnos az Ich liebe dich-nél kimerül minden német tudásom. Szóval született valahol egy gyermek, viseli a nevem, és annyit tudok róla, amennyit néha idegenek mesélnek. Abban viszont száz százalékig biztos lehetek, hogy én vagyok az apja, és ha úgy vesszük, ez nem kevés. Beszélgettem egy német tévétársaság riporterével, aki már olvasta a Der Spaziergangot. Annyit megtudtam, hogy olyan dolgok tökéletesen működnek a szövegben, amelyek elsikkadásától nagyon féltem. Például az elbeszélő nemének "elhallgatása" majdnem a regény végéig.
MaNcs: Ezek szerint nem én voltam figyelmetlen olvasó, amiért csak a vége felé jöttem rá, hogy aki beszél, az nem fiú, hanem lány. És amikor ez kiderült, visszalapoztam, hátha első olvasásra elkerülte valami a figyelmemet, mint például az, hogy a címlapon is egy kislány karikázik.
B.A.: Persze, hogy nem te voltál figyelmetlen. Nagyon sok olyan utalás van a szövegben, aminek a jelentésére akkor jön rá az olvasó, amikor rádöbben hogy az elbeszélő egy lány. Akkor elég sok minden átértelmeződik. De ez csak akkor történik meg, amikor egyértelműen közlik vele, hogy ez egy nőnek az élete. Addig ösztönösen hímneműnek képzeli a narrátort, holott erre vonatkozóan semmilyen utalás nincs a szövegben. Sőt. Azt az egyet leszámítva, hogy olyan az élete, amit mi beidegződéseink révén fiúsnak hiszünk. És ez működik a német fordításban.
MaNcs:Írás közben nem csak a magyar olvasó számára akartad fenntartani ezt a bizonytalanságot, hanem már egy esetleges fordításra is gondoltál?
B.A.: Mi tagadás, amikor az utolsó simításokat végeztem, ez fölmerült. Akkor már kerültem az olyan dialógusokat, megszólításokat, amelyek idő előtt egyértelművé tennék a narrátor nemét egy olyan nyelven, amelyik különbséget tesz hímnem-nőnem között.
MaNcs: Miért nem akartad elárulni az olvasónak a narrátorod nemét?
B.A.: Hat évig íródott ez a könyv. És ezalatt azért elég sok minden történt. Jóideig én sem tudtam, hogy lány a főhős, aztán egyik pillanatról a másikra egyértelmű lett. De ez nem egy kiszámított, tudatos döntés volt, hanem rádöbbenés. És akkor kezdte az ember az egészet elölről. Sok oka lehetett ennek a változásnak, a javarészére valószínűleg máig nem jöttem rá. Ez azért nem egy túl kegyelmes könyv. Így volt idő, amikor szentül hittem, hogy megrettentem egy-két dologtól, és eképp akartam megteremteni valamiféle distanciát. Aztán rájöttem, hogy ez nem egészen így van, sőt, hogy a szöveg személyességét a női narrátor csak fokozza.
MaNcs: Beszéltél a hímnem-nőnem problémáról a fordítóval?
B.A.: Hans Skireckivel én a mai napig nem beszéltem, nem találkoztam. Ez nagyon furcsa volt, hiszen azt gondoltam, hogy ha nem is leszünk napi kapcsolatban, de pár alkalommal azért beszélünk egymással. Bevallom, ez a nagy csend egy ideig zavart, de most, hogy a könyv már megjelent, és hallottam, hogy jó lett a fordítás, már nem bánom. Kissé olyan, mintha halott szerzőként kezeltek volna. És ennek is megvan a varázsa.
MaNcs: A sétában hihetetlenül mellbevágó epizódok vannak. Honnan jönnek ezek a történetek?
B.A.: Hát nem a kocsmában mesélték... Ezek a történetek ilyen formában természetesen fikciók, de alapos valóságmagvakkal. És sokszor egy történet harminc másikat hordoz magában. De ez olyasmi, amire én magam is többnyite utólag jövök rá. Már kész a szöveg, amikor derengeni kezd, mi honnan származik.
MaNcs: A regény súlyához képest könnyed, sőt humoros novellákból érezhető mesélőkedv családi örökség?
B.A.: Nem hiszem. Vagyis, nem tudom. Én magam is meglepődtem, hogy ez bennem megvan. Egyszer csak jött, három évvel A séta után, látszólag a lehető legváratlanabbul. Örültem is neki. De még jobban örültem volna, ha nem kizárólag az íróasztalnál ülve tör rám ez a mesélőkedv. Pontosabban: a mesélőkészség. Merthogy e képesség az ember szocializációs zavarait talán orvosolná. Különben nem igaz, hogy A sétában ennek nincsenek meg az előzményei, jelei. Például a szívem csücske az az epizód, amikor Amália néni kergeti a medvét. De ha belegondolok e mesélőkedv eredetébe, a család valóban nem zárható ki. És elsősorban az anyai ág. Onnan sokminden származik. Tele volt a család legendákkal, s én nem annyira a Grimm testvérek történetein, mint inkább e meglehetősen homályos családi történeteken nőttem fel. Na meg az elhallgatásosdi. Az is egy családi hozadék.
MaNcs: Lehet köze a mesélőkedvhez irodalmi hatásoknak, például a szövegekben megidézett Hrabalnak vagy Marqueznek?
B.A.: Fura ez a hatásosdi. Nemrég a Jelenkorban a Pára kritikusa olyasmiket vett észre - például a Bádogdob és az Oszkár relációját -, amelyek bennem egyáltalán nem voltak tudatosak, viszont feketén-fehéren benne vannak a szövegben. Oszkárból az utolsó pillanatban lett Oszkár, és amíg a Jelenkort nem olvastam, én magam sem tudtam, hogy miért. Ha tudom, akkor az első pillanattól kezdve így hívják a főhőst. Épeszű ember nem hisz az írói szüzességben. Ilyen nincs, és ez így van rendjén. A kritikusok besoroláskényszere viszont néha derüvel tölt el. Egy igen hosszú listát tudnék most neked sorolni, Mikszáth Kálmántól Garaczi Lászlóig, azokról, akik "hatást gyakoroltak" a prózámra. Azzal persze nem szívesen dicsekszik az ember, hogy e listáról kiket nem olvasott... Na jó, mondok egyet, az illem kedvéjért: Gijon Nándor. Gijon Nándor nekem eddig kimaradt, de most majd igyekszem pótolni. És persze, pont ilyen furcsa, hogy kikről feledkeznek meg. Vagy kik azok, akikről minden erőmet összeszedve én magam igyekszem munka közben megfeledkezni. Ezidáig Tandori volt az egyetlen, aki A sétával kapcsolatban e hatás-rokonság kérdésről hasonlókat gondolt, mint én. De mit tesz Isten, ő nem kritikus. Ugyanígy egyetlen kritika volt, amire majdnem reflektáltam egyet telefonon. Ami nálam ritkaság, mert érdekel, hogy ki mit gondol, de mindenki azt gondol, amit akar. Akkor viszont néhány percig csíszolgattam magamban egy mondatot, amikor a szerző majdhogynem szó szerint megkérdőjelezte A séta keletkezésének időpontját, mert kronológiailag csak így tudta magyarázni azt a hatást, amit A Sinistra körzet gyakorolt rám. Mintha a művészetekben kizárólag mester-tanítvány viszony létezne, mintha a "rokoni" kapcsolat ki lenne zárva. Az viszont tény, hogy a rokonság sokkal megfoghatatlanabb, kezelhetetlenebb. S mint ilyen, meglehetősen gyanús valami, hiszen a kauzalitás elvével ilyenkor nehezebb mit kezdeni. Keresheti és keresi is az ember az okokat, de valójában bekötött szemmel tapogatózik. A közös származási hely sok mindenre magyarázat lehet, csak valószínűleg pont a lényegre nem.
MaNcs: A kéklő pára borítójára ajánló sorokat író Bodor Ádám is fölfedezett rokon vonásokat A séta és a Sinistra között? Milyen a kapcsolatotok?
B.A.: Soha nem beszélgettünk erről. Nagy respekttel vagyok iránta, de igen ritkán találkozunk. Akkor kerestem meg először, amikor Az Engelhard-hagyatékon dolgoztam és róla is szerettem volna fotográfiát készíteni. Nem túlzok sokat, ha azt mondom, hogy első alkalommal négy mondat hangzott el. Köszöntünk egymásnak, amikor megjött, és köszöntünk, amikor elment. A kettő közt pedig eltelt legalább másfél- két óra. Azt tudtam, hogy hozzám hasonlóan ő sem egy szószátyár, de ilyenkor az embernek azért munkába lép a kis, házi paranoiája. Jópár éjjele és nappala arra megy rá, hogy ez a nagy csend mi volt. És akkor kiderült, hogy az életben először valamit rosszul állítottam be a gépen. Hogy szó szerint nincs negatív. Egyetlen kép nem készült, valószínűleg nem véletlenül. És akkor sírni szerettem volna. A feleségem napokig öntötte belém a lelket. Aztán Bodor eljött ismét, és végig beszélgettünk két órát. Mintha odafent mindkettőnknek megkegyelmeztek volna. Szívem szerint ezt nevezném első találkozásnak. Ami pedig a fülszöveg történetét illeti, az a legklasszikusabb fülszöveg-történet. Bodor akkor még a Magvetőnél dolgozott, ő szerkesztette a könyvet, így őt kérte fel a kiadó, hogy megírja az ajánlást. Ami persze, aligha véletlen.
MaNcs: A Photo Pygmalion kiállítást pedig Nádas Péter ajánlotta a közönség szíves figyelmébe.
B.A.: Nem ajánlotta, hanem egy tőle való idézet volt a meghívón. Az a szöveg, amit Nádas még Az Engelhard-hagyatékhoz írt. A Hagyaték férfi-női portrépárokból áll, minden férfi író, és mindegyikük írt egy rövid szöveget a diptichonhoz. A média egyébként nagy előszeretettel nevezte a nőket múzsáknak, aminek én egy cseppet sem örültem, de bele kellett törődnöm ebbe az egyszerűsítésbe, mert én sem adtam egyszavas, tehát könnyen kezelhető választ nekik arra, hogy mit keresnem ezek a képek egymás mellett. Szóval a Hagyatéknál messze nem személyes, hanem kizárólag képi kapcsolatokról van szó, ellentétben a Photo Pygmalionnal.
MaNcs: Mi az, ami fotózás, illetve írás közben hajt?
B.A.: Hogy alkotás közben mi hajtja az embert, azt nem tudom. És valószínűleg olyan tudatlanság ez, amibe nem ártana beletörődnöm, csakhogy ez elég nehéz. Annyit tudok, hogy a kettő ég és föld. Mármint az írás meg a fotográfia. És ebben a sorrendben. Mindig nagy igényem volt a vizualitásra, nem csak mint befogadónak. Még gyerekkoromban kaptam egy Pajtás gépet és kisebb-nagyobb megszakításokkal azóta fényképezek. Gyakran bejártam leskelődni annak a marosvásárhelyi lapnak a fotólaborjába, ahol apám újságíróként dolgozott. Aztán jött egy hosszabb szünet, és a nyolcvanas évek közepén, már Budapasten került ismét fényképezőgép a kezembe. Attól kezdve rendszeresen fényképeztem. Jobb híján szépnek nevezhető képek készültek, csak éppen nem született meg egy olyan világ, amit a magaménak tudhattam. És ez olyan kudarc volt, hogy tíz év után úgy döntöttem, végképp felhagyok a fotográfiával. Aztán úgy döntöttem, hogy felhagyok vele, de ez a tíz év elég hosszú idő ahhoz, hogy méltóképp tegyek pontot a végére. Annyit már tudtam, hogy nekem nincs sok keresnivalóm az utcán a fényképezőgéppel. Úgyhogy vettem egy öreg Linhofot és bevonultam a műterembe, azaz ebbe a szobába. Így született meg 1994-96 között Az Engelhard-hagyaték.
MaNcs: Hogyhogy mégsem ez lett a Fotó Bartis vége?
B.A.: Jóideig makacsul hittem és hírdettem, hogy a Hagyatékkal én befejeztem fotográfusi pályafutásomat. Az persze föl nem merült, hogy túladjak a lámpáimon, a fényképezőgépemen. Erre is talál körmönfont magyarázatot az ember: relikviának nevezi őket. Tény viszont, hogy két évig hozzájuk nem nyúltam. És, hogy ezért mélységesen büszke voltam magamra. Aztán egy ismerősöm kapacitálni kezdett, hogy pályázzam meg a Pécsi József-ösztöndíjat. Én pedig eljátszodtam a nagy színjátékot, hogy eszembe nincs többé fényképezni, meg minek pályázgassak, hiszen semmilyen relációban nem állok az ún. fotós társadalommal, egyetlen kiállításom volt, az is két évvel ezelőtt stb. Az ilyen színjáték nem annyira másoknak szól, mint inkább önmagunknak. Az ember szereti következetesnek hinni magát a végsőkig. Úgyhogy utolsó napon adtam be a pályázatot, de még akkor is megtettem látszólag mindent, hogy nehogy megkapjam az ösztöndíjat. Tehát ötsoros munkatervet, valamint néhány fénymásolatot mellékeltem az űrlaphoz, mert való igaz, hogy az eredeti fotográfiákat rettenetesen féltem, hiszen egyetlen nagyítást készítek. Ha belegondolunk, nagy önámítások ezek. Hiszen ha nincs ösztöndíj, a kudarc igen csekély. Ha meg van, akkor a fentiek után végképp igazolva látja az ember, hogy neki mégis fotografálnia kell. Ilyen bűvésztrükkökre akkor vetemedik az ember, amikor éppen nagyon bizonytalan önmagában. Ez az állapot természetes, de igen zord része a munkának, s mindenki más-más technikákkal, mutatványokkal igyekszik túlélni.
MaNcs: Azért készítesz egyetlen nagyítást, mert olyan egyedi alkotásként kezeled, mint egy festményt vagy mert akkora munka a laborálás?
B.A.: A legfőbb ok mindenképpen az, hogy számomra a fotográfia egyedi műtárgy. De valóban közrejátszik az is, hogy olyan színezési módszereket alkalmazok, amelyeket nem tudnék megismételni. Sokszor egy éjszakán át szöszölök egy képpel, amíg olyan nem lesz, vagy meg nem közelíti azt, amit elképzeltem.
MaNcs: De a negatívokat ugye, nem semmisíted meg?
B.A.: A Hagyatéknál elég sokat exponáltam. És úgy terveztem, hogy csak azon képek negatívját tartom meg, amelyek bekerülnek a sorozatba. Ma is így tervezem. Ami, ugye, azt jelenti, hogy máig nem szántam rá magam erre az öncenzúrázásra. Bennem egyfolytában ott van, hogy mindaz, amit csinálok, bármelyik pillanatban valódi hagyatékká válhat. De megsemmisíteni már meglévő dolgokat néha sokkal nehezebb, mint létrehozni őket. Jópár év eltelt azóta, hogy befejeztem ezt a sorozatot. És a képek helyét illetőleg nem sok változás történt bennem. Ma is ugyanazokat tartom jóknak, amelyeket első ránézésre, vagy még azokat sem. De arra nem volt példa, hogy hajdan pocséknak tartott képről a véleményem változzon. Tehát az idő múlásával az öncenzúra csak szigorodott. Mégis ott motoszkál az emberben, hogy egyszer csak meglát valami nagyon fontosat, amit addig nem vett észre. Aztán meg ott van a másik történet, A séta több, mint ezer oldalnyi kéziratával, amiből szintén okult az ember. Egy pillanatig nem bántam meg, hogy az a rengeteg papír leúszott a Dunán. Sőt. Máig úgy gondolom, hogy az egy igen helyes döntés volt. De az is kiderült, hogy egy ilyen gesztussal némely dolgoknak még nem lehet pontot tenni a végére. Három évig tartott, amíg ismét írni kezdtem.
MaNcs: Mi a magyarázata fotósorozataid ódon hangulatának?
B.A.: Nem tudok erre frappáns választ adni. Nem tudom az okát. Ami nem azt jelenti, hogy nem is keresem. Többnyire azzal telik az ember élete, hogy ilyesmikre keresi a választ. Egy dolog felől biztos vagyok: hogy nosztalgia nincs bennem. Különben egy kép ódonsága önmagában még nem sokat jelent. Gondoljunk csak Jozef Sudek ódon fotográfiáinak mérhetetlen tisztaságára, ellentétben a Jan Saudek-féle - számomra meglehetősen kétes értékű, bár kétség kívül attraktív - ódonsággal.
MaNcs: A modelljeid nem kérdeztek rá ugyanerre?
B.A.: Nem, a modellek közül soha senki. Valószínűleg azért, mert már a negatív készültekor sejteni lehetett, hogy valami ilyesmi születik.
MaNcs: Miért írod Kreilisheim GyörgyA fényképezés regénye című könyvének utószavában, hogy aligha létezik hálátlanabb feladat egy hagyatékból előkerült szöveg gondozásánál.
B.A.: A hálátlanságot úgy értem, hogy iszonyatosan nagy felelősség olyan döntéseket hozni, amelyek meghozatalában nem érzem magam száz százalékosan kompetensnek. Nekem az életben eszembe nem jutott volna egy könyv sajtó alá rendezésével foglalkozni. S minden bizonnyal nem is vállalom el e munkát, ha a szó szoros értelmében vett szépirodalmi műről van szó, nem pedig regényes, de leginkább ismeretterjesztő prózának nevezhető szövegről. (Amit a Photo Pygmaliont kiállító Vintage Galéria jelentetett meg tavaly - a szerk.) Szó nincs arról, hogy ez kisebb felelősséggel járna, csupán valamivel nagyobb az önbizalma az embernek. De nem annyival, hogy ne okozzon lelkiismereti problémát egy fölösleges jelző elhagyása. Merthogy nics ott a szerző, aki ezt jóváhagyná. S így a legkisebb változtatás is óhatatlanul önkényes.
MaNcs: A fényképezés a Budapestre kerülésed után jött ismét elő. Hogy éltetek azelőtt, és mit jelentett a változás?
B.A.: 1984 novemberében érkeztem Pestre apámmal, tizenöt évesen. Előző nyáron halt meg Anyám. Úgy hagytuk el az országot, hogy apám érdemeire való tekintettel megfosztottak mindkettőnket az állampolgárságtól, s egyúttal ki is tiltottak Romániából. Ami az otthoni életemet illeti, alapvetően meghatározza az ember gyerekkorát, ha olyan fajta tudásra kényszerül szert tenni, ami aligha tartozik a természetesnek nevezett gyermeki, sőt emberi tudások közé. Legalábbis egy olyan társadalomban semmiképpen, ahol az állam, más néven hatalom, akár egy légypiszoknyi respektet is tanúsít az emberi méltósággal szemben. A cenzúrázott posta, a lehallgatott telefon, a kihallgatott elemista nem azt az érzést erősítik benned, hogy emberszámba vagy véve. Persze, egészen másképpen borzalmas ez belülről nézve, mint kívülről. Belülről nézve természetesen borzalmas. Amolyan hézköznapiasan. Így tanulsz meg levegőt venni. Ötévesen tudod, hogy ki előtt mit beszélhetsz, ami haggyán, de azt is tudod, hogy miért. Tehát még 89 őszén se mertem remélni, hogy belátható időn belül hazamehetek. Hat évig, vagyis a forradalomig nem jártam otthon, ami azért nem kis idő. És más, ha az ember saját akaratából nem tér haza évekig, esetleg soha az életben, meg megint más, ha külső kényszerből. Egy remete és egy rab cellája között azért akad némi különbség. Szóval kilencven első napjaiban mentem haza, de tavaly nyáron láttam, éreztem Vásárhelyt először valóságosnak. Vagy majdnem annak. Amitől megfosztják az embert, az óhatatlanul átértékelődik, bizonyos értelemben mitizálódik. És nem biztos, hogy a demitizálás egy pillanat műve. Sőt, hogy teljességgel valaha is megtörténik. Most úgy élek, hogy bárhol ülök fel a Pest és Vásárhely közötti vonatra, mindkét irányba hazautazom.