A fantázia természeteKálmán Emese interjúja a Heti Válaszban.

Két év eleji hír ismét a fősodorba emelte Bartis Attila 2001-ben megjelent A nyugalom című könyvét. Szinte egyszerre értesülhettünk a német közszolgálati Südwestrundfunk SWR rádió- és televízió-csatorna A legjobb könyv szavazásának januári végeredményéről (a németül 2005-ben megjelent regény kiemelkedően magas, 152 pontos eredménnyel végzett az első helyen), illetve a hazai megfilmesítésről, amely Alföldi Róbert nagyjátékfilmes debütálása lesz, Garaczi László forgatókönyve alapján. A figyelmesebbek a Nemzeti Színház repertoárján Anyám, Kleopátra címmel fedezhetik föl a szintén a könyvből készült színpadi verziót Udvaros Dorottyával a címszerepben.

A Marosvásárhelyen született, 1984-tól Budapesten élő írót, akinek fényképeiből is több tárlatot láthatott már a közönség, a fontos állomásokról és az írás harcáról kérdeztük.
Mit jelent a fantázia az író számára? Képesség, adottság vagy esetleg tehetség?
A fantázia önmagában még aligha nevezhető alkotói tehetségnek, bár valószínűleg annak elengedhetetlen része, csakúgy, mint az empátia. Tulajdonképpen nem más, mint bizonyos helyzetek, történetek, lelki állapotok továbbgondolása, amolyan szabályok nélküli „mi lenne, ha” játék. Persze, lehet, hogy vannak szabályai, de én például nem tudom se kiismerni, se stimulálni a saját fantáziámat, csak néha tudomásul veszem, hogy működik. Vagy épp nem működik. Ugyanúgy, ahogy nem tudom kiismerni a saját emlékezetem természetét. Nincsenek bármikor használható hívószavak.

A főváros akár megszokottá, otthonossá is válhatott az elmúlt húsz évben, de meg is tudta szeretni?
A Pesthez való viszonyomnak is korszakai vannak, de mivel a forradalomig ki voltam tiltva Romániából, a legélesebb váltást 1990 jelentette. Hat év után ekkor mehettem először haza Erdélybe, így ekkor érezhettem először, hogy szabad akaratomból élek Budapesten. Kizártnak tartom, hogy pusztán idő kérdése lenne, az ember mit tekint otthonának. Hogy például még húsz év, és Budapestet inkább otthonomnak fogom érezni, mint Erdélyt. Próbálom elfogadni, hogy két otthonom van, de mint tudjuk, otthonból csak egy lehet, ezért mindkét helyen valamiféle hiányérzete marad az embernek. Itt a párna, ott a takaró.

Miként él együtt a képzeletében születő helyzetekkel, figurákkal? Állhat-e valamelyik közelebb az íróhoz? Foglalkoztatja-e a sorsuk?
Az alakok személyisége soha nem egy gyökerű, és a „szeretem-nem szeretem” mércével nem is lehet rangsorolni őket. Persze, néha kiderül, hogy vannak erős kötődéseim, de kiszámíthatatlan, ki és miként él tovább. Például A nyugalom Eszterének egy-egy vonását fölfedezhető A séta főszereplőjében, A séta Engelhardja tovább él egy novellában, vagy akár a fotográfiákban. De ugyanígy visszatérhetnek történetek, motívumok is, mondom, ez kiszámíthatatlan.

Első könyve német fordításának megjelentekor mondta: született valahol egy gyermek, amelynek ön az édesapja. Változott a fordításokhoz való viszonya?
Nem. Ez egyszerűen abból adódik, hogy valószínűleg sose fogom megtudni, mit jelentenek a mondataim bolgárul, németül, vagy spanyolul. Az pedig nyílvánvaló, hogy nem ugyanazt, mint magyarul. Egyedül a román fordítással más a viszonyom, az az egyetlen nyelv és kultúra, amit ismerek annyira, hogy többé-kevésbé sejtsem, mi vész el a szövegből, és mi adódik hozzá.

Miben tud segíteni fordítójának?
Leginkább a mérlegelésben, hogy mi az, amit mindenképpen menteni kell, már ha menthető, és mi az, ami cserében feláldozható. Néha egészen apró dolgok is megoldhatatlannak tűnnek. Például fordítás közben kiderült, hogy a laskagomba spanyol neve annyira tudományosan hangzik, hogy teljesen megöli a szöveget. És akkor az ember végigtelefonálja az összes gombász ismerősét, hogy van-e a laskán kívül más ehető gombafaj, amit pincében lehet termeszteni, és a spanyol neve is haszálható? Ilyen bizony nincs, úgyhogy dönteni kell, mi fontosabb, a mondat ritmusa, hangulata, vagy a gomba neve helyett csak simán annyi, hogy gomba. Egy-egy ilyen döntést meghozni természetesen a fordító dolga, de az ő érdeke is az, hogy a fordítás a lehető legközelebb álljon az írói szándékhoz, és ha az író még él, akkor néha nyakig belekeveredik a munkába. Ez egy viszonylag egyszerű példa, ennél kritikusabb lehet egy-egy tipikus mondatszerkezet, vagy szórend, ha az nem egyezik az adott nyelv szórendjével. A román fordítás esetében például majdhogynem egy új mondattípust kellett teremtenie a fordítónak, hogy a dialógusokban következetesen a mondatok végére kerülő „anyám” ne legyen zavaró.

Ha másként is, de új születik, amikor színpadra, illetve filmre átírva találkozunk a regénnyel. Jól bírja az átalakításokat?
Jól, különösen abban az esetben, ha azt mondhatom, hogy az én munkám a regény megírásával véget ért. A színpadi változat esete más volt, mert azt én írtam, így önmagammal kellett megküzdenem, és egyáltalán nem biztos, hogy sikerült kiizzadnom legalább egy döntetlent. Azonban néha együtt dolgoztunk a szövegen Garas Dezsővel, a darab rendezőjével, ráadásul végig bent voltam a próbákon, amitől kezdetben mindenki rettegett, és soha nem volt közöttünk semmilyen feloldhatatlan konfliktus. Úgyhogy remélhetőleg ugyanígy fog ez működni a film esetében is. Itt ha lehet, még könnyebb dolgom lesz, mert nem én írom a forgatókönyvet. Az egyetlen szempont, amihez makacsul ragaszkodom, hogy a szereplők személyisége ne vesszen el. De eszembe nem jutna pl. verni az asztalt, hogy két film költségvetéséből azonnal építsék vissza az Úttörő Áruházat egy félperces jelenethez, mert teljesen nyílvánvaló, hogy az adott jelenet hatása nem ezen múlik. Természetesen elképzelhető, hogy lesznek viták is négyünk között ( a rendező, Alföldi Róbert, a producer Bodzsár István, a forgatókönyvíró Garaczi László), de ez ilyenkor természetes, és ha megvan ez egymás iránti respekt, kizártnak tartom, hogy ez a film rovására menne.

Van-e kialakult munkamódszere?
Nincs. Minden egyes könyv egészen más munkaritmusban íródott. Az ember néha természetesen hajlamos azt hinni, hogy ha minden reggel nyolctól délután négyig ott ülne az íróasztalnál, akkor termékenyebb lenne, de az a valóság, hogy ilyesmivel csak akkor foglalkozik, amikor egyáltalán nem megy az írás. Amikor pedig meg, akkor eszébe nem jut négykor felállni. Szóval volt rá példa, hogy három hónapig szinte fel se álltam az asztaltól, meg arra is, hogy két évig oda se ültem. És ilyenkor még abban sem lehet biztos az ember, hogy nem hiába várakozik. Hogy még van mire várnia.

Melyek a legfontosabb állomásai a készülő szövegnek?
Minden munka a fecnivel kezdődik, és a szerzői korrektúrával ér véget. Természetesen a kiadó mindig az utolsónak hitt változatot kapja, ami persze az utolsó előtti, egyszerűen, mert a munka során óhatatlanul megvakul az ember. Vannak dolgok, amelyeket már csak egy külső szem vesz észre. Egészen más, amikor munka közben elbizonytalanodom, valami gyanús lesz, hamisnak tűnik, és felolvasom valakinek - egészen pontosan a feleségemnek - a szöveget. Kölönösebb elemzés nélkül is ekkor kapom a legpontosabb visszajelzést arról, hogy élnek-e a mondatok, van-e értelme még szöszölnöm velük, vagy semmi nem segít. Tizenöt év alatt nagyon sok minden megváltozott az életünkben, életeinkben, de ez nem. Gyakorlatilag egy félmondatból biztos lehetek a dolgomban, vagy végképp bizonytalan.

Kézirat még készül vagy megy minden a „gépbe”?
Az első regény, A séta kézirata még a szó klasszikus értelmében vett kézirat volt, de ez már nincs meg. Azóta számítógépet használok, és mivel általában ugyanazt a példányt írom át, nincsenek szövegváltozatok. Meg mondom, fecniken élek, amiket egyetlen mozdulattal lehet a papírkosárba dobni.

Nem aggódik, hogy egy régi kabátja zsebében felejtett fecnin lapul egy remek ötlet?
Nem. Ha az valóban fontos fecni, akkor elő fog kerülni abból a kabátzsebből. Természetesen számtalanszor megesett, hogy előkerült egy fecni, és az ember értetlenül nézegette, de akkor az annyit is ért. A jó fecni évek múlva is fecni. Lehet, hogy egészen más születik belőle, mint amire hajdan számított az ember, de ez aligha baj.

Egy szót még A séta kéziratáról: teher volt? Kihozta a fölgyűlt szövegből, amit lehetett és a többitől megvált?
A megengedettnél jóval több lehetőség volt abban a kötetben, az a hat esztendő, amíg készült, számomra a tanulási időszakot jelentette. Nagy kérdés, mit hagy meg, és mit számol föl az ember. Valószínűnek tartom, hogy többet rendszerezek, mint kellene. Másrészt viszont sokszor úgy érzem, nem eleget. Még mindig sok szöveg-töredék van, amelynek a puszta megléte is zavar. Évek óta nyomasztó kérdés a naplim sorsa, amelyekről tudom, hogy fölszámolom őket, de . Akkora levegőt ugyan még sosem vettem, hogy megtegyem.

Mióta írja?
1986-tól, egyszer csak megtelt spirálfüzetekkel nagyapám katonaládája. Elég rendszertelenül írom: volt úgy, hogy öt-hat oldalt egy évben, míg akadt olyan időszak, amikor három füzet telt meg egy hónap alatt.

Segíti a privát napló az írásban?
Elvileg elképzelhető, de még nem volt rá példa.

Munkál önben a következő könyve, vagy ahogy fogalmazott: dolgozik-e már a szöveg?
Nem tudom, mi következik. Ahányszor találkozom Morcsányi Gézával (a Magvető Kiadó igazgatója), annyiszor unszol, hogy „regény, regény, regény”, de ez természetesen nem az unszoláson múlik. Legutóbb például drámát írtam a szolnoki Szigligeti Színháznak. A Romlást, úgy tudom, a következő évadban mutatják be. Közben meg harmadik éve befejezésre várakozik egy meseregény, amit ráadásul nagyon jó (lenne) írni.

Mindeközben a fényképezőgépe…
nem pihen. Rengeteget fényképezek, de évek óta ugyanazon a munkán dolgozom. Gyakorlatilag nyolc esztendeje egyetlen nőről készítek képeket, lassan harmincezer képnél tartok, de még mindig nem tudom, mi lesz az egészből. Nem látom, és egyelőre nem is szeretném látni a végét.

A közönség a megérkezést látja: a kész könyvet vagy a kiállítást. Pedig néha az úton levés izgalmasabb.
Egyben nehezebb.

Számít a januári A hónap könyve - eredménnyel valamint megfilmesítéssel járó fokozottabb érdeklődésre? Lehet-e az ilyesmire készülni?

Nem szeretek számítgatni. Ilyenkor természetesen fokozottabb az érdeklődés a könyv iránt, és így az író iránt is, ez az interjú is ennek az eredménye, de nagyon nagy baj lenne, ha egy-egy ilyen érdeklődési hullám csitultával az emberen elvonási tünetek jelentkeznének.

Könnyen olvas föl?
Ez változó. Függ a szövegtől, az alkalomtól, a közönségtől, és természetesen a pillanatnyi állapotomtól. Vannak olyan helyzetek, amikor fontosnak érzem a felolvasást, mármint a saját interpretációmat, máskor fölöslegesnek. Ha működik, ha ledől a fal, azt nagyon pontosan lehet érezni. És az jó. Nagyon jó, és ritka pillanat.

Mi hiányzik a honi irodalmi életből?
Nem tudom, én viszonylag ritkán élek „irodalmi életet”. Bizonyára vannak a mienknél szebb, jobb, nagyobb egszisztenciális biztonságot, ne adj Isten, nagyobb társadalmi megbecsülést garantáló irodalmi életek, de a szöveg minősége minden esetben otthon, az íróasztalnál dől el. És ha azzal baj van, azon semmilyen irodalmi élet nem segít.