Á. Serey Éva: Anyám, KleopátraBartis Attila drámája a Nemzetiben

Egy jó mű átemelése egy másik műnembe mindig kockázatos vállalkozás, hiszen az anyagnak megvan a maga természete, amely szinte kiköveteli a megformálás mikéntjét. A jó epika rétegzettebb, többsíkú, jelentésgazdagabb lehet, az érzékeny befogadóban könnyebben hozhatja mozgásba a képzettársítások tartományát. A drámai szöveg - kevés kivételtől eltekintve - egyneműbb, már csak az élőbeszéd szabályai miatt is. Ugyanaz a mondat a színész szájából hiteltelen, netán hamisan szól, holott az epikus mű folyamatában teljesen a helyén volt.

Bartis Attila A nyugalom című regényéből készült drámát a Nemzeti Színház Stúdiószínpadán láthatjuk Garas Dezső rendezésében. A fölényes szakmai biztonsággal megírt, eseménydús regény szerteágazó cselekményéről sikerült úgy lemetszeni az epizódokat, hogy egy valóban működőképes drámai szerkezet jött létre. (A kórházi jelenet suta szövegeivel sajnálatos tehertétele a felpörgő második résznek.) Az idősíkok váltakozását, illetve az emlékezetben felvillanó múlt képeinek megjelenítését jól szolgálják a háttérfalra vetített videóképek anélkül, hogy a technika megzavarná az élő közeget. Hatásos és jól megoldott a zárlat a fiú öngyilkosságával, igazi dramaturgiai slusszpoén. E ponton az átdolgozás jelentősen eltér az eredeti, regénybeli megoldástól. Ott több napos távollét után a hazatérő fiú halott anyját találja a lakásban, s így akarva-akaratlan felelőssé válik egy ráutalt lény haláláért, némi túlzással szólva a virtuális anyagyilkosság terhe elmélyíti morális lepusztultsága amúgy is rémisztő állapotát. Itt, a darabban, még ha a tehetetlenség és kétségbeesett indulat gesztusa húzta is meg a ravaszt, a konzekvenciák levonása - ha csak percekre is - de morálisan egy másik dimenzióba emeli át.
A darab címe: Anyám, Kleopátra. Jó cím, figyelemfelhívó és kíváncsiságot ébresztő, ugyanakkor utalás az anya színészi múltjára, és egy szépség-szörnyeteg-pusztítás képzettársítást is lehetővé tesz. A cím az anyát, a valamikori sikeres és gátlástalan színésznőt állítja a középpontba. Udvaros Dorottya a maga erős tehetségével hitelesíti a ma már romos, öregedő asszonyban a hisztérikus, túlzásokra is hajlamos, mindenen és mindenkin átgázoló önérvényesítés pusztító energiáját, amellyel bárkit, aki a közelébe kerül, tönkretesz. Indokolatlanul eltúlzott, teátrális bezárkózottságában most a vele lakó, felnőtt fia életét és személyiségét rombolja szisztematikusan. Kettejük iszonyú párharcában ő az aktív, az irányító fél.
A fiú szerepét Hujber Ferencre osztották. Igen jó színésznek tartom, de ez nem az ő szerepe. Alkatánál fogva nem tudja éreztetni azt a kétségbeesett erőfeszítést, amellyel a fiú próbál megfelelni az ősi törvénynek: az ellátásra szoruló szülő iránti kötelezettségnek (még ha egy zsarnoki anyáról van is szó), és a szabadságát, autonómiáját fogcsikorgató önfegyelemmel kialakítani-védeni próbáló jogos igényének. Az érzelmeknek ezt az ambivalenciáját csak a második részben sikerül olykor felvillantania. A szerkesztőnővel kialakult viharos szexuális viszonya tovább rombolja érzelmi tartalékait, roncsolja önbecsülését. Amikor fény derül a múlt hazugságaira, az elhallgatott titkokra, a nő valamikori anyahelyettesi szerepére, visszamenőleg is fölerősödik az eddig is sejtetett ödipális vonzódás motívuma. Csoma Judit fantasztikus alakításában egyszerre van jelen az "ordas kurva" (saját szóhasználata) és az érzelmeiben többszörösen megcsalt, kihasznált áldozat.
A fiú szerelmének, Eszternek nehéz szerepét Szávai Viktória formálja meg igen jól. Elhisszük neki az erős erkölcsi tartást és az áradóan gazdag és igaz szerelmet. A szó legszebb értelmében próbál és tudna társa lenni a fiúnak, meg tudná váltani, ha még megváltható volna. De már nem az. Így válik Eszter is az anyaszörnyeteg áldozatává.
Aki az emberi érzelmek poklának mélyebb bugyraiba akar bepillantani, olvassa el a nagyszerű regényt. Aki egy érdekes darab jó előadását akarja látni, menjen el a Nemzeti Színházba. De miért játsszák olyan ritkán?