A séta(részlet a regényből)

(…)
Egy napja ért véget a forradalom, de még nem érkezett semmi a helyébe. Ez az idő, akár a szántóföld két ország között. És nagyon beleillettem ebbe az időbe. Mozdulatlanul álltam két napon és éjjen át, úgy ahogy Adél magamra hagyott.
Aztán másnap este belopózott egy férfi meg egy asszony. Már javában olyan szag lehetett, mint a tóparton, a régi szobában, mikor Eberhart két napja ült foteljében mint anyag, semmi több, és óráról órára büdösebb lett, apró, táncon túli mozdulatokat végzett a teste, mialatt oszlott. De bizonyára ilyen szag volt más műhelyekben is, mert föl sem tűnt a látogatóknak. Füleltek, bekapcsolták a zseblámpát, megtisztították Adéltól meg Benjamintól a varrógépet és elhúzták egy kétkerekű taligán, nem túl messzire, mert hamar visszaértek. A szövetekből már jó sok felfért a szekérre, meg különben is, nagy szakértelemmel csomagoltak. Lassanként más nem maradt a műhelyben, csak Adél, Benjamin, a spanyolfal, meg én.
Nem voltak beszédesek. Jelekből megértették egymást. Csak az utolsó körnél kezdett az asszony ordítani a maga egyszerű, hideg hangján, kitartón, amikor elemelték a spanyolfalat. A férfi rászólt, hogy hagyja már abba. Ritkán látni álló halottat. És milyen szép gyermek. Biztosan szerencsét hoz.
Előbb rákötözték a hattyúkat a szekérre, aztán búcsúzóul még odajöttek egyet, hogy megnézzenek, hogy nagyobb legyen a szerencséjük.
Megmozdulhattam. Vagy csak a szívem dobbant.
– Az anyád rémisztgesd, te, azt! – üvöltötte az ember, és úgy arcon ütött, hogy leestem a földre, a kilőtt próbababák közé. Orrom vére csorgott rájuk.

Kárpótlásul a berendezésért magukkal vittek, hogy másnap továbbítsanak az intézetnek, ha még van olyan. Csakis az apáca fattya lehetek, vagy valami hasonló, ebben állapodtak meg. Legalább kifelejtették a szobát.
Közel laktak, egy kisebb utcában, földszinten, és lehet, hogy ismerték az öreg szabót, de ezt csak gondolom. Nem beszéltem velük. A lakást, úgy tűnt, szintén kifosztották, amíg ők a pincében ültek. Valahogy így lett szőnyeg az oltárterítőből, és üvegpótlék a maradék ablakon Benjamin maradék angolszöveteiből. Én sem hoztam szerencsét, szóval kaptam még egy taslit, amiért nem beszélek, „a néma Úristenit neki", meg forró, héjában főtt krumplit, sóval, vagy anélkül, ízlésem szerint. Nem direkt nekem állították össze e menüt. Együtt vacsoráztunk.

Sokáig vártam, amíg elaludtak. Előbb még elhelyezték a hattyúk bukott birodalmát a szoba sarkában, a lavór körül, aztán kipróbálták Benjamin rádióját. Ők sem csalatkoztak a műsorban. Ugyanolyan jó zene szólt, mint a forradalom alatt. Ám egyszer csak ugrani kezdett a tű valami operettbetét közben, éppen, amikor a hölgy a szívét... a szívét... a szívét... a szívét..., annyira, hogy a műsorvezető érezte, magyarázattal tartozik. És mentségül hozta fel az elmúlt napok eseményeit, amikor kétes elemek megrongálták a négyes stúdiót, innen a hiba. Aztán beolvasta a legfrissebb híreket. Egy rosszat, mely szerint a már említett elemek, néhány ellenforradalmár és szimpatizáns megpróbálták tévútra vezetni a forradalmat. Majd pedig a jót: hogy ez nem sikerült nekik, így rövidesen agyon lesznek lőve, mint a kutyák, csak még egy kis időt kérnek a kedves hallgatóktól, hogy megteremtsék hozzá a jogi keretet. Egyéb híre nem volt, ezért már éjfél előtt jóéjszakát kívánt a bátor népnek, és gyötrő, fanyar álmot a rejtőző bűnösöknek.
Aztán hallgatni próbálták az idegen, zavart állomásokat, és eközben aludtak el. Az éter hullámai tovább zúgtak, hol mély, hol felszínes hangon, a varázsszem zöldre festette a tátott szájjal hortyogó asszony arcát, én meg felkeltem és visszamentem a műhelybe.
Összecsomagoltam minden holmimat, természetesen, ahogy az utazók, majd lementem, és a kofferrel kezemben álltam előttük. Zavarban voltam. Nem tudtam pontosan, lehet–e valamit mondani két oszló halottnak. Aztán inkább lekuporodtam, hogy megcsókoljam őket.
Hűvös hajnal volt. Az ajtóban már állt a köd. Lámpák vagy nem égtek, vagy nem látszottak sehol, de könnyes szemmel is eltaláltam az állomásig.

– Ha nincs pénzed, kincsem, az megnehezíti a helyzeted. De nem kilátástalan. Mesélt a mama neked a hétfejű sárkányról?
– Nem mesélt – mondtam. – Úgy általában nem.
– Hát nem volt neki hét szeretője?
– Nem tudom. Nem beszéltem vele. Lehet, hogy volt – tettem hozzá gyorsan.
– Úr Isten! Akkor biztosan meghalt szegénykém. Ó, milyen ravasz mamák vannak. Egyikük–másikuk egyszerűen meghal, mielőtt mesélne egy jót. Aztán a gyerek csak jöjjön rá mindenre magától. Szerezzen tapasztalatot. Na mindegy. Ahogy téged elnézlek, kincsem, lehetett neki vagy hét szeretője. És akkor nem mondtam sokat. Nekem elhiheted.
A rúzstól oldalt vérzett a szája. Így, ahogy a dobozban ült, az üveg mögött, még nem féltem tőle. Sajnáltam.
– Hát akkor most képzeld azt szépen, hogy én vagyok a mama.
– Nem tudom.
– Csak egy kicsit, jó?! – ordított fel hirtelen.
– Azt képzelem.
– Nem így! Nagy emmel, ahogy a költő mondja: Mama.
– Jó, azt képzelem. Nagy emmel – mondtam, és közben sírtam, de csak befelé, hogy ne lássék. Gyomromban gyűlt a könnyem.
– Így, így! És most mesélek neked. Lelkem. Hol volt, hol nem volt, volt a mamának hét szeretője.
Már tényleg féltem. Nem tudtam, mit akar.
– Csakhogy a mama erről nem tudott semmit, de semmit! – kiáltotta.
– Hiszen jóformán nem is láttam férfit tíz éven át, amióta szegény Bálint meghalt. Csak a váltóőrt, meg a kalauzt, meg a Fényes Sínért brigádot messziről, ahogy gyomláltak, vagy havat lapátoltak az évszaknak megfelelően. Én már ott tartottam, hogy utánanézek, igaz–e az a nyomorult elmélet a testek rohadásáról, mert ha nem, akkor inkább leások érte három métert, hazaviszem, és szépen lemosom róla a földet, meg a gilisztákat langyos vízzel. Mert azt szerette. Ki nem állhatta szegénykém a meleg vizet. Aztán csak történik valami. Érted?
Kint oszlott a köd. Szikráztak a sínek, meg a raktáron a nedves bádogtető, hiszen beérkezett a nappal. Szépen dolgozik a brigád, gondoltam.
– Igen, kincsem, itt tartottam, amikor Ulrich úr egyszer csak rajtam felejtette a szemét. Ugyanúgy, ahogy a Mallorca–i hajnalok borítóján néz az őrnagy Elizre, pedig Mallorca messze van. Kinéztem térképen. És akkor én, nem is értem, hogy fordult elő, mert én mindig pontosan adom a visszajárót, de akkor a mama többet adott vissza. Mint utóbb kiderült, három jegy árával többet. Busásan megfizettem a tekintetét.
Ulrich úr pedig nem utazott el aznap, hanem kasszazárásnál itt állt ismét az ablak előtt, szépen borítékba téve visszaadta a pénzt, majd megkérdezte, melyik a kedvenc virágom. Amire azt mondtam, hogy az orgona, mert más nem jutott az eszembe. Akkor benyúlt a zakója bal felső zsebébe és elővett egy fürt illatozó, lila orgonát. De gyorsan visszakérte, és azt mondta, válasszak most valami mást. A margaréta jutott az eszembe, pedig azt valahogy nem kedvelem, amire ő ugyanonnan most egy szál margarétát vett elő. "Ó, ön virágárus?” – kérdeztem meghatódva. "Nem. Bűvész"– mondta. "És ha orchideát kérnék?" "Azt még gyakorolnom kell." "Akkor az az orgona és margaréta nem is igaz?” – kérdeztem ismét, már kétségbeesve, mert előre láttam, ahogy ásom Bálintot és mosom le róla a gilisztákat. "Azok nem. De ez a rózsa viszont valódi és az öné."
Aztán negyven másodperc alatt megszámolta a napi forgalmat, ám nagyon elégedetlen volt magával. Mert ez egy régi szám, mint mondta, kiesett már belőle, négy éve sincs, hogy a főváros legnagyobb áruházának a forgalmát három perc tizenhét másodperc alatt számolta meg közjegyző és tanúk előtt. Mutatták a mozihíradóban.
Aznap este még három krémest ettünk fejenként, és megköszönte a bizalmam. Hogy nem aláztam meg azzal, hogy újraszámolom a kasszát, de legyek nyugodt, mert alapos volt. Negyven másodperc nagy idő. Csak a kapuig kísért, másnap pedig orchideát kaptam üvegdobozban. Harminckét másodperc alatt jelentette a forgalmat, holott az előzőnél nagyobb volt, és nem ettünk krémest, hanem meghívott magához eredeti jázminteára. Nemrégiben hozta Kínából, "ha nem veszi tolakodásnak", és dehogy vettem, bármit megittam volna, még ha kínai is, csak ne kelljen Bálintot kiásnom.
Igen, kincsem, másnap este vele ment a mama. Zöldövezetben bérelt egy csinos kis házat, "hét szoba mindössze"– szerénykedett, csak arra a néhány hónapra, amíg itt lép fel a városban, mert úgy tűnik, nagy az érdeklődés. A legsikeresebb számáról beszélt teázás közben, tudniillik, hogy van egy nagy ajtó, szárnyas, amit előzőleg megvizsgál a közönség, és ő ezen egyszer átmegy és hétszer visszajön, majd hétszer át és egyszer vissza. Volt példa rá, hogy a hitetlen néző felrontott a színpadra és cibálni kezdte az ő haját, meg a bőrt a képén, hogy nem álarc–e, de ő az ilyennek örül és megérti őket. Általában kétszer–háromszor megnézi mindenki, úgyhogy hálistennek szerényen él, de nem rosszul. "És tízszer is ki tudna jönni?” – kérdeztem. "Lehet"– mondta. "De azt még gyakorolnom kell."
Aztán megnéztük volna a szobákat, ám csak az elsőig jutottunk. Egyetlen ágy volt benne, hatalmas, tele orchideákkal. Nem üvegben, hanem csak úgy, szétszórva, a földön is, és hátulról átölelte a derekam, nekem meg majd széjjelszakadt a testem. Úristen, csak el ne engedjen, gondoltam, mire azt mondta, "soha ne is gondoljon ilyent", és akkor már tényleg nem bírtam tovább, mit sem törődve a növényzettel, velem már kétszer megtörtént az, ami tíz éve soha, míg ő levette az ingét.
Igen, gyermekem, a mama kétszer elélvezett Ulrich úr satnya hónaljszőrzetének láttán, s akkor még nem sejtette, hogy mi vár rá. Mert utána a bűvész csak kiszaladt a fürdőbe mosdani, és úgy jött vissza, mint aki egy hete nem volt nővel és kezdődött minden előlről. Majd megint, majd megint, szegény Bálint, gondoltam a negyedik, vagy ötödik után, már amennyire tudtam gondolkozni, egy hónapra is sok lenne ez neked, de úgy látszik, nekem nem, én kibírom, nekem ez nagyon jó, és akkor még mindig nem feküdt le, amikor a fürdőből visszajött. Úristen, belehalok, gondoltam, vagy üvöltöttem, ebbe akarok belehalni, most, ötvenöt évesen, csak még egyszer, és megint visszajött, az orchideák illatát pedig elnyomta annak az édes–sós nedűnek az illata, amivel tele volt már a testem kívül, belül, mindenütt, az folyt az ereimben, azt éreztem a torkomban. Ó, gyermekem, hogy megszereti az ember tíz év alatt, amitől addig undorodott. Szegény Bálint. Neki soha, pedig hogy kérte. És csak ez szomorított el csöppet.
Ulrich úr reggel kivitt a fürdőszobába és megfürdetett, mint apa a gyermekét, és ez jól esett. Aztán elkísért az állomásig, mondta, hogy aznap este föllép, és nekem is jobb, ha pihenek, de hétfőn értem jön, meg minden nap, életem végéig, vasárnap kivételével. Védekeztem, hogy az sok lesz, én már öreg vagyok, ami ellen tiltakozott, de végül kiegyeztünk abban, hogy szerdán csak krémest eszünk. És hétfőn valóban eljött, szerdán ettük a krémest, vasárnap fellépett. Meg a következő héten is, meg az azutánin, majd három hónapon keresztül, amíg ki nem tört a forradalom.
Akkor jött Károly, a kalauz, és jelentette, hogy Ulrich művész urat útban a színház felé lelőtték. "De egészen közelről, tarkón, úgy, hogy higgye el, Magdika, nem szenvedett." És a mama akkor kezdte úgy érezni, hogy megőröl. Hogy Ulrichot nem hagyja. Hogy bebalzsamozza és hazaviszi. Hogy nem igaz semmi az egész rohadásból.
És el akart rohanni a mama érte a színházhoz, de három fiú a Fényes Sínért brigádból lefogta és mondták, hogy nincs is a színháznál, meg nem is tarkón lőtték, hanem valaki a vár aljában látta egy pisztollyal, ők meg holtan a Fő utca elején, de ott sem tarkón lőtték, hanem aknára lépett, és ők ezt az egészet nem értik. Aztán jött az állomásfőnök, és kérdezte, hogy ebből a bűvészből hány van, mert egyet ő is látott a vár aljában, pisztollyal, de már lelőtték. Szitává.
Akkor pedig a mama elkezdett rosszul lenni. Csendesen szédült, majd rátámaszkodott az irodában az asztalra és hányt. Először krémest, majd orchideaszirmot, és spermát, és kínai teát, és mindent, mindent, a többiek meg álltak és nézték, hogy mi minden jön ki a mamából, és mennyi. Aztán ivott tiszta, hideg vizet, hogy ne őrüljön meg teljesen, elvette az állomásfőnök pisztolyát és kilopakodott a zöldövezetbe.
A nappaliban, lehúzott redőnyök mögött három Ulrich iker csomagolt, és ezt a hármat a mama agyonlőtte. Károly: egy. A brigádosok: még egy. Az állomásfőnök: még egy. A mama: három. Ez hat. Ugye?
– Igen – mondtam. – Ez hat.
– Az ajtón pedig bement egy és kijött hét. Segítened kell a mamának. Látod, hogy szeret téged? Látod, milyen őszinte? Keressd meg a hetediket. Csak keressd meg, és mondd el, hol van. És akkor adok neked jegyet pénz nélkül is.

Mint látod, a pénztárosnő megőrült. Én pedig felnőttem, ami kilenc évesen ugyanazt jelenti. Ott álltam a vasúti jegypénztárnál, ahol más kézpénzzel fizet, nekem meg elő kellett kerítenem az utolsó bűvészt a sorozatból, hogy a kasszásnő agyonlője.
Három lehetőségem volt. Az első, mely szerint elindulok a városban, egy épen maradt plakátoszlopról letépem valamelyik Ulrich arcképét, pincékben és padlásokon kutatok, valamint tömegsírokban, érdeklődöm, mondhatni: nyomozok, majd szagot fogva üldözőbe veszem, beérem, megmondom neki, várjon, odahívom a pénztárosnőt, kibiztosít, átveszem a jegyet, lő, megyek, szóval az első lehetőség távol állott tőlem.
A második szerint Ulrich úrra tömegsírban találok, ami nagyszerű a jegy szempontjából. Nem kell lövöldözni, nincsen munka vele, de ez is távol állott tőlem.
A harmadik tűnt a legvalószínűbbnek, hogy én ebben a városban most ép hírdetőoszlopot sem találok, ép Ulrichról nem is beszélve.
És akkor már javában arra gondoltam, hogy legutóbb két héjában főtt krumplit ettem. Meg aludnom kell. Meg, hogy most miért nem gondolok Adélra.
– Lőtte volna agyon egyszerre őket, ha nem jó magának sem egyedül, sem héttel – mondtam a pénztárosnőnek, és perceken belül már aludtam is egy üres vonaton, ami a hegyek közé tartott.