A SZÜRKE adventi gyűlöletbeszéd

Egy zsidó, az most jó lenne. Vagy román. Esetleg tót. Valaki, akin le lehet verni. Igen, egy kaftános, görbe orrú zsidó, akiről lerí, hogy ő csinálta, ott ült a csörgő zsákokon és marékkal mérte, harminc aranyat adott minden NEM-ért.
Egy kommunista kéne, akit komolyan veszel, mert apád vére ott szárad az öltönyén. Akin nem röhögsz, amikor belezavarodik a balsors-elemző hegyi beszédébe, és összeforrt csontok helyett összecsórt fontokra hivatkozik.

Vagy egy minőségi náci, aki miatt tényleg jobb ez a NEM, egyébként még a dédunokád is őt nyögi. De csak a Szürke ül a kispadon, a Szürke, aki dohossá tesz mindent, amihez hozzámatat. És lássuk be, rá nemet mondani azért ráért volna még.

Persze, leverhetnéd azon, aki csillogó szemmel és bomlott aggyal végignézett a tájon, mint nemzeti terepasztalon, majd más játékot nem találva kényszerpályára tolt egy kényszerállomáson veszteglő vagont.

Meg leverhetnéd azon, aki szerint most elválik a szar a víztől, mert a kényszerpályától kezdve pont ez volt a tét: nem elválasztani. Azt meg már tudjuk, hogy a nagy víztisztítások mivel járnak, hiszen azok levéből főzöd máig a levesed, kavarod reggel a feketéd.

Leverhetnéd a dacon, hogy csakazértse, mert nekem ne ő mondja meg, hogy ki magyar. Meg leverhetnéd azon, aki bátran elválasztja a szart a víztől, a múltjáért síró rosszmagyartól a jövőbe néző jómagyart.

A kérdés úgy szólt: akarod-e, hogy az a határon túli magyar, aki számára magyarnak lenni jobb esetben munka, rosszabb esetben munkatábor, úgy legyen magyar, mint te: hogy észre sem veszi. Vagy majdnem úgy. A válasz viszonylag egyszerű. A: Igen. B: Nem. C: Nem érdekel. A lehetséges alválaszok száma valamivel több, nagyjából nyolcmillió, de a szavazócédulára nem fér fel egy-egy családregény.

Igaz, a kérdésben van egy szó, a magyar, amivel elég nehéz mit kezdeni. És az is igaz, hogy ez ügyben sokat nem szoktak segíteni.

Segítek. Legalábbis hátha. A magyar nem brit, hanem ír, vagy skót, vagy angol. Nem szovjet, hanem orosz, esetleg nyenyec. Nem csehszlovák, hanem kifejezetten cseh, vagy szlovák, bár inkább az utóbbi. Nem jugoszláv, hanem albán, vagy szlovén.

Másrészt a magyar persze nem magyar, hanem tót. Egy kicsit szerb, sváb, és az Úr bocsássa meg nekem, bizony cigány is. Nagyon. Néha zsidó, még néhább örmény. És hogyne, olykor-olykor megesik, hogy magyar, azon belül is különösen székely, esetleg csángó, bár ez vitatott.

Ennyi a magyar. Nem több, és nem kevesebb. Már úgy értem, békeidőben, amikor nem pofoznak érte. Ha pofoznak, több. Egészen pontosan annyi, mint az életed. E pillanatban például egy szabadkai magyar pont egy pofonnyival magyarabb egy pestinél.

Másrészt, ha tetszik, ha nem, a határon túli magyar idegen. Legalább nyolcvannégy éve az. Nem úgy idegen, mint a kínai kifőzdés, akinek elmutogatod, hogy kisadag elvitelre, hanem a murkot meg a pungát kivéve pontosan érted, mit beszél, mégis, ha nyolcvankilenc decemberét leszámítjuk, ötven éve egyre kevésbé érted, hogy mit akar.

Ráadásul a határon túli magyar még véletlenül sem ötmillió darab Ady Endre, Kosztolányi, vagy Márai. Bár kétségtelen, hogy ebben az egyben ugyanolyan, mint a határon inneni.

A határon túli magyarral mindig baj van. Kéreget az Astoriánál, betakarításkor ott ólálkodik az Alföldön, s amíg ki nem toloncolják, éhbérért végzi azt, amit te nem végeznél el kétszer annyiért. Feketén húz fel egy egész budai villasort, a legócskább zoknikat ő árulja a Moszkva téren.

A határon túli magyar miatt állsz két-három órát a határon, amíg a buszról végre lepakolják, mert vagy ukrán, és vízuma nincs, vagy román, és félévnyi fizetést kéne felmutatnia. Igaz, már vannak gyorsjáratok, amelyeken a sofőr tíz százalékos kamatért tíz percre bárkit kisegít, aki minden áron át akar jönni a senkiföldjén, mert mégiscsak itt az unoka.

Mondom, a határon túli magyarral csupa baj van. Hol pénze nincs, hol szabadsága, a tetejében papírral tudja bizonyítani, hogy a rokonod. Minimum a negyedik unokatestvéred, de inkább a harmadik, s ha nem a tiéd, akkor a feleségedé.

Ráadásul a határon túli magyar szerint egyetlen Nobel-díjas író van, Wass Albert, csak ez is meg lett bundázva, mint Trianon. Meg elég idegesítő, amikor számon kéri, hogy miért nem sírsz a Himnuszon.

Igen, a határon túli magyar többnyire magyarabb a Hétvezérnél, és ezen fél liter köményes csak segít. Bár igaz, a másik határon túli magyar szerint szép, szép az a Négyfolyó, de alapjában véve mégis csak ócska giccs.

A határon túli magyar először csak nem érti, aztán a keze ökölbe szorul, ha meghallja, hogy bizony, az is a nemzet részét képezi, akiből a nemzettudat valahogy kimaradt. Igaz, egy hétig nem szabadulsz az asztalától, mihelyt megnyugtatod, hogy cserében ő is a nemzet részét képezi. Nagyjából ezt a hetet kellett volna most elviselni, és nem egy második Trianont.

Szó, ami szó, én nem szeretnék határon túli magyar lenni. Húsz esztendeje nem is vagyok az. Csak a maradékkal kellene hirtelen valamit kezdeni, hogy akkor ettől a NEM-től nézve az mi volt, és mennyit ér.

Már összeadnád a tizenhat évnyi, múltjáért síró rosszmagyart a jövőbe néző jómagyarral, hátha kijön egy egész, de épp átúszik a képernyő alján, hogy engedd be a tótot, és kiver, s a tizenhat egyszeriben többnek bizonyul a húsznál egy teljes életnyivel.

Hiába tudod, hogy hadgyakorlat, hogy minden IGEN és NEM egy-egy pontot ér, hiába tudod, hogy az IGEN-ek fele lehet, hogy ócskább a semminél. Azon fogod leverni, aki ötmilliót elosztott eggyel, és kijött egyetlen egy, az meg majd végre beleszédül, ha ő felszedi a síneket.

Igen, majd azon fogod leverni, aki szemrebbenés nélkül bejósol egy jugoszláv típusú háborút, de lehet, hogy van, akinek sok nulla riasztóbb egy aknavetőnél, úgyhogy biztos, ami biztos, rátér a dolog üzleti részére is, és hosszú árcédulát ragaszt a nagyapádra, hogy rájöjj végre, ennyit nem ér.

Csak hallgatod, és nézed, és egyre szürkébb. Lassan ugyanolyan szürke, mint a másik a kispadon. Még csak hat ötven, még minden urna tárva, de amit jobb lenne nem tudni, azt már tudhatod.

Persze, végül nem vered le senkin, még be se rúgsz úgy istenigazán. Ülsz egy szobában pár jómagyarral, meg néhány közepessel, és nézel egy határon inneni dobozt, nagyjából úgy, ahogy néznéd odaát.

Az egyik szürke nyert, a másik győzött. Valaki rád borul, sír, nem vígasztalod.
Éjfél körül nem mered felvenni a telefont, aztán mégis, bár tudod a számból, hogy ő is sírni fog.

Forrás: Élet és Irodalom