A vámos és az ÚristenRészlet a Lázár-apokrifek című műből

Tudjuk, nagyon is jól tudjuk, hogy a csomagolás a második legfontosabb dolog az ember életében. Hogy a legfontosabb alatt mindig ott lapul egy vulkánfíber koffer, amit majd ezzel a legfontosabbal kell teletömni.
Vannak, akik azt mondják, hogy ami a legfontosabb, az nem csomagolható, mások, hogy egyetlen alapcsomag van, a tiszta alsó és a fogkefe, megint mások, hogy ahol csomagolni kell, ott nem is érdemes csomagolni, de mind a hármat cáfolom.
Persze, kétségtelenül vannak dolgok, amelyeket nem lehet se díszdobozba, se bőröndbe, se konténerbe tenni. Ilyesmi például az életünk. Egy egész életet becsomagolni lehetetlen, már ha az Úristen nem segít.
De ebben azért szokott segíteni. Mert ne higgyük, hogy az Úristen folyamatosan csodát tesz. Nem, néha egészen hétköznapi dolgokat művel. Megadja annak az ezredesnek a telefonszámát, aki egy ezüst étkészletért – plusz a meisseniek – el tud tüntetni egy nagyon kedvezőtlen dossziét, engedélyez egy kivándorlási kérelmet, amit nem igazán kértél, sőt, olyan is van, hogy amikor már se a dossziétlanság, se az engedélyezettség nem segít, amikor már fél órája állsz a Trébely és Mihai Viteazu sarkán, de még mindig nem tudod, miért, egyszerűen odalép hozzád, lábujjhegyre áll és megcsókol.
Ezért is hívják úgy, hogy Gondviselő. Ráadásul, ha már anynyira előrehaladt az ügyed, hogy csomagolni kell, akkor abban is segít. Egyetlen novemberi reggel leforgása alatt összepakol mindent, amiről egy vámtiszt azt állítja, hogy nem csomagolható.
Igaz, nem kofferbe vagy tehervagonba pakolja, hanem alig pár idegsejtté gyuri össze az éveket. Akkora lesz az egész élet, mint egy preparátum a tárgylemez és a fedőlemez között. Vagy még akkora se, ki tudja. De mondom, segít, csak nem csodákkal, hanem olyan egyszerű dolgokkal, mint az emlékezet. Másrészt az is igaz, hogy amit az Úristen egyszer becsomagol, azt ember többé ki nem
csomagolja soha.
Húsz éve történt, igen, kereken húsz esztendeje, hogy egyszer csak megjelent az Úr Marosvásárhelyen, a Köteles Sámuel nyolc előtt, de mivel nem csodát tett, még a szomszédok se nagyon törődtek vele. Megkockáztatom: nem is látták. Én is csupán akkor vettem észre, hogy ott téblábol a foszló ködben, a CFR feliratú konténer mellett, amikor Constantin Popa megyei vámtiszt már a harmadik kartondobozt is felnyitotta. Na, ez szépen itt marad, mondta a vámos az első darabra, ami a keze ügyébe került, és mintha csak leplet dobna egy tetemre, hogy ne zavarja az utcaképet, a csipketerítőt ledobta a járdaszélen korhadó akácavarra. Nem tudtam, fel szabad-e venni. Végül úgy döntöttem, majd legfönnebb visszateszem.
Alacsony, köpcös ember volt, valószínűleg amúgy egészen rendes, csak most épp dolgozott. Bemászott a konténerbe, hogy amíg kiürítjük a lakást, őt ne verje az eső, aztán ott, a bádogszoba félhomályában döntötte el, mit lehet végérvényesen becsomagolni mindabból, amiről két hete már két másik vámos azt mondta, hogy csomagolható.
Csupán ellenőrizni jött, elvégezni az utolsó simításokat, de már az első kartondobozban talált kivetnivalót: íme, másfél négyzetméternyi csipke, igaz, itt-ott kávéfoltos ugyan, s valamelyik karácsonykor vagy valamelyik nagy áramszünet alatt egy gyertyától ki is égett valahol, viszont mégiscsak kézi horgolású csipke, amire az államnak még szüksége lehet.
A szemközti ablakból valaki hevesen integetett, hogy tegyem vissza gyorsan, nem szabad a vámost ingerelni, majd felveszem később, most már úgyis sáros. Még van egy fél nap az indulásig, a lyukra, kávéfoltokra és a helyzetre való tekintettel féláron vagy inkább harmadáron ő majd átveszi. Na, ez szépen itt marad, mondta a vámos a harmadik doboznál, amikor megtalálta a takarót. Sima ágytakaró volt, igaz, kissé régi, a sarkokban fehér hímzésű keresztekkel, de mégiscsak egy sima takaró, amilyenekre a halottakat fektetik.
A szomszéd megint intett, hogy ne, majd inkább később, mert most már tényleg láthatom, hogy nem szabad egy vámost ingerelni, meg hogy ha nem lyukas és minden kereszt megvan, akkor ezt teljes áron, mert még jól jöhet. Köszönöm, nem, van, aki megőrzi ingyen, évekig, intettem vissza az emeletre, de ekkor már ott állt az Úristen, és ő is csomagolt. A korhadó akácavarral kezdte, de persze azért betette a lyukas csipketerítőt, az összes nagy, karácsonyi áramszünettel együtt, nehogy a végén bármi kárba menjen.
A dobozokkal megvoltunk, a vámos a két rongyon meg egy olvasólámpán kívül sok mindent nem talált, amire az államnak még szüksége lehet, de aztán az olvasólámpát visszatette, és elvette inkább a gramofont. A szomszéd intett, hogy majd ő, én visszaintettem, hogy köszönöm, nem kell, az Úristen közben csomagolt. Olyan parányira csomagolta össze a törött rugójú zenegépet, hogy mellé fért egy egész világháború a dadogós orosszal együtt, aki dühében a mennyezetet szitává lőtte, amikor kiderült, hogy nem lesz keringőzés nagyanyámmal, mert ez a vacak gramofon már kilencszázharminchat óta nem működik.
Na, ez szépen itt marad, mondta a vámos egy-egy jobb darabra, amikor következtek a bútorok, bár az ember nehezen értette, mitől lett hirtelen nemzeti műkincs az az íróasztal, amiről pár hónapja már a házkutatók is megmondták, hogy az egész tákolmány úgy formailag, mint tartalmilag érdektelen, beleértve a tolltartót, tankönyveket meg a ragrímes versikéket is.
Jó, akkor ez maradhat, mondtam az Úristennek, mert már azért is hálás voltam, hogy a szomszéd végre becsukta az ablakot, de ő az asztallal együtt már fel is pakolta az összes stoppolt könyökű privát mesét, hogy így az erdőszentgyörgyi rokonság, meg úgy az anyakirálynő, meg amúgy a radnai birtokok, mondom, a rozzant tárgyi bizonyítékkal együtt becsomagolt mindent, amit egy öregasszony nyugdíjtól nyugdíjig kitalált, pedig milyen nagyszerű alkalom lett volna az egészet a francba hagyni végre.
Persze, a vámos se volt vak, nagyon jól látta, hogy ami ott áll a járdaszélen, az valójában már nincs is ott. De nem mert rászólni az Úristenre, mert ahhoz pár váll-lapra tűzött csillag azért nagyon kevés. Kekeckedni, persze, azért kekeckedett. Na, ez szépen itt marad, mondta tükörre, ágyra, könyvszekrényre, mígnem ott állt az őszi esőben, mint nemzeti műkincs, a fél lakás. Az Úristen viszont egyre nehezebben viselte, hogy az akácnak támasztott nagytükörben épp Daróczy úr Skodája nézi magát.
Na, ez szépen mind itt marad, mondta a vámos, aztán rátette a plombát a konténerre, de az Úristen csak most kezdett igazán belejönni. Hiába mondtam, hogy ennyi már elég lesz, csak pakolta a többi kacat mellé az egész utcát, Bolyai-házastul meg templomostul, betette a Vakok Intézetét s a szülészetet, Daróczy úr elázott Skodáját meg a dohos díszletraktárral s a hortyogó portással együtt az egész Színművészetit. Mindjárt dél, és még nincsenek az útra szendvicsek, mondtam, de nem érdekelte, már a Bolyai utcát csomagolta. Még a pincelakó Bolond Verát is betette, pedig tényleg rémes volt az a no, ahogy naponta elcaplatott a kenyérbolt előtti kanálisig, nejlonpapucsban, zöld otthonkában, egy bádogvödörnyi vizelettel, hogy kiöntse.
Mi lenne, ha legalább az az utca itt maradna, kérdeztem, de mintha nem is hallotta volna, szinte egy mozdulattal pakolta be az egész Borsos Tamást, pékséggel meg rendőrséggel együtt. Aztán a Főteret a virágórával, pedig ilyen marhaságot igazán bárhol talál az ember, meg bárhol talál Ismeretlen Katonát
is, inkább tegye be végre a Trébelyt - elvégre ez az én csomagom, mi az, hogy csak ne válogassak? Mi az, hogy ha kellett az íróasztal, akkor csak kelljen mellé szépen a házkutatás? Mi az, hogy ha kell egy kurva takaró, akkor vigyem vele együtt a halottat? Mi az, hogy ha annyira kell a Trébely, akkor elfér
mellette a Borsos Tamás? És mi az, hogy ha nem kell a minden, akkor vigyek egyetlen fogkefét? Mondom, jól egymásnak estünk, de végül becsomagolt a vegyipari kombináttól a Szőlőhegyig szinte mindent, a vámos meg csak várt, hol az eget nézte, hol a puszta földet, és vigyorgott, aztán aláíratott valami papírokat. Így történt, hogy végül nem maradt ott semmi. S ha a legfontosabb mégis ott maradt, az azért van, mert maga az Úristen se tudta, csak a vigyorgó vámos, hogy az a legfontosabb.