Bartis Attila: A páva

Bartis Atilla:
A PÁVA
(regényrészlet)

 

Az első emlékem egy páva. A megszállás utolsó napjaiban, mielőtt a németek kiköltöztek a házból, Dr. Johann Wolfgang Adler ezredes búcsúajándékként egy pokrócba csavart pávát hozott anyámnak, amit a közlegényei a városszéli sátoros cigányoktól rekviráltak. Miután a hét gyereklány kivételével szitává lőtték őket. Igaz, használat után tarkón lőtték a gyereklányokat is.

Kétségtelen, hogy a cigányok is hibásak voltak, mert Adler ezredes eredetileg csupán egy sima rekvirálásra adott parancsot. Ők viszont, a maguk faji sajátossága szerint, elkezdtek alkudozni, hogy mi lenne, ha a herrgenerálok csak a pávát vinnék el, meg a rucákat, meg a láncos disznót, de a lovakat inkább mégse, hogy valamicske írmag is maradjon. Mert ugye, itt van a sok purdé, azoknak muszáj enni adni. A németek viszont nem ismertek alkut, akkoriban nekik éppen ez volt a faji sajátosságuk, és végtére is ez a fajok harca volt. Így amikor az egyik cigány felkapta a baltát, hogy a lovát agyonüsse, felszámolták a tábort. Egyébként is felszámolták volna.

Egy Kurt Blumann nevű őrvezető javaslatára a hét leánygyermeket meghagyták írmagnak, de javaslatán végül felülkerekedett a tiszta vér eszméje, amiért a saját életüket is készek voltak adni. Igaz, állítólag legalább egyszerre biztosítottak ki, és végzett mindegyikük a saját írmagjával, hogy ne kelljen egyik lánynak se a másik tarkón lövését végignéznie. Eredetileg a közeli közkútba hajították volna őket, a többi cigány közé, de végül rászántak két kanna benzint a hamvasztásra. Amúgy is halottak napja volt.

Este, amikor anyám megjött a temetőből, már ott volt a páva a verandán. Csak a koronás fej, meg a farktollak lógtak ki az összespárgázott katonapokrócból. Kibontotta a csomagot, és kicsapta a madarat az udvarra, a terepjáró, meg az oldalkocsis motorkerékpár közé, menjen, amerre akar. Szomszédévikét hazaküldte, megetetett, lefektetett, aztán kirakta a beszállásoltaknak a vacsorát.

Vacsora után Dr. Johann Wolfgang Adler ezredes egy üveg borral bejött a szobába, elnézést kért az alkalmatlankodásért, és azt mondta anyámnak, sajnálja, hogy ilyen dicstelenül ér véget ez a háború. De legyünk nyugodtak, mert a régiek helyére hamarosan új cigányok jönnek.

– Tényleg nem kér egy kis bort, kedves Anna? Pedig nagy szükségem lenne a segítségére. Tudja, ha két ellentétes parancsot vagyunk kénytelenek végrehajtani, akkor mindnyájan összezavarodunk. Én most például Friessner vezérezredes napiparancsa értelmében statáriálisan agyon kéne lövessem Blumannt meg a többieket. Ugyanis a visszavonuló német katona nem bűnöző. Nem lop, nem gyújtogat, nem követ el se gyilkosságot, se nemi erőszakot. Másrészt, a visszavonuló német katona nem hagy maga mögött sátoros cigányokat. Ön hogyan oldaná fel ezt a problémát, kedves Anna? Anyám pedig egyetlen pillantással jelezte, hogy, mint eddig, úgy ezután sem kíván esti beszélgetéseket folytatni, még akkor sem, ha ez az utolsó éjszaka.

− Sebaj, én azt hiszem, fel tudom oldani. Persze, az én problémám igazán semmiség. Gondoljon csak szegény angolokra, akik máig azon töprengenek, hogy bölcs dolog-e fegyvert adni a négereik kezébe, mert mi van, ha azokkal a fegyverekkel a négerek mégsem a mi fajelméletünket veszik célba, hanem a saját tisztjeikét?

..Nagyon kérem, maradjon. Pontosan tudja, hogy reggelre már itt se vagyunk. Vegye úgy, hogy a hazájának hoz áldozatot azzal, ha velem tölti ezt az estét. Igazán megérdemel ennyit a hazája, mert most nagy bajban van. Megkockáztatom, nagyobb bajban, mint az enyém. Minket legyőznek, önöket viszont felszabadítják. És a felszabadítókat soha nem lehet igazán tiszta szívvel gyűlölni. Még akkor sem, ha használat után majd ugyanúgy lövik tarkón a cigánylányokat, mint az én közlegényeim.

Holnaptól majd mindig lesz itt valaki, aki a mi cigányainkat megbecstelenített, lemészárolt embereknek tartja, a saját cigányait meg szükségszerű túlkapásnak, tévedésnek. És talán még lesz is ebben egy szemernyi igazság. Nem több, csak pont annyi, amennyi a meghasonláshoz kell. És ez a meghasonlás fogja tönkretenni ezt az országot. Mondjuk így: ezt itt és most, a búcsúesténken, önnek és az egész országának borítékolom, kedves Anna. Nevezetesen, hogy zsidók, cigányok, buzik meg kommunisták nélkül igen jól meglettek volna. Mert közben tiszta szívből tudtak volna gyűlölni minket. És a gyűlölet erőt ad. Sokkal több erőt ad, mint a hit, remény, szeretet. Az a meghasonlottság viszont, ami most következik, az fogja gyengévé, szomorúvá, és nevetségessé tenni ezt az országot. Mi nem képezhetjük vita tárgyát, hogy van-e mentségünk erre, vagy arra, mert egyértelműen és kétségbevonhatatlanul nincsen. Ennek a csürhének viszont mostantól mi leszünk a mentség bármire. És ez az egyetlen, amiért sajnálom, hogy elveszítjük ezt a háborút.

Amire anyám megkérte, hogy ezért igazán ne sajnálja.

Adler ezredes pedig megköszönte, hogy Frau Anna mégiscsak szóba áll vele. − Bár látom, a páva nem kellett. Pedig nagyszerű madár. A külleme dacára kifejezetten barátságos és hűséges. Emberszerető. Igaz, rágós a húsa... Higgye el, kedves Anna, a legkevésbé sem arra vágyom, hogy a háborús emlékei közt majd én legyek az emberséges náci, akinek a példáján megtanítja a kis Csillagának, hogy a német is ember. Ennyire mélyen azért még nem vagyok... Nem muszáj koccintsunk, de tényleg igyon egy pohárral. Hosszú ez az este... Ha nem, hát nem. Bár nincs igaza.

..Tudja, volt egy tanárom az egyetemen, Prof. Klaus Klaus. Ilyen vicces neve volt. Tartott egy demonstrációt. Kihívott három hallgatót, és feltette nekik azt a banális kérdést, hogy ki írta a Nikomakhoszi Etikát. Kiosztott egy-egy cetlit, írásban kellett válaszolniuk. Természetesen mindhárman gondolkodás nélkül írták fel a papírra Arisztotelész nevét. Azt még hozzá kell tegyem, hogy Prof. Klaus Klausnak csak a neve volt vicces, de rettegett tőle az egész tanszék. Talán még a rektor is. Nos, megnézte a három papírt, zsebre vágta őket, és két hallgatót szó nélkül küldött vissza a helyére. Helga Müllernek viszont azt mondta, hogy ezt az előadást még ülje végig, aztán várja a szobájában, hogy megbeszéljék a továbbiakat.

És Helga nemhogy azt se merte megkérdezni, miért, de két perc múlva hangosan zokogni kezdett.

Amire Prof. Klaus azt mondta, semmi baj, ha végre eszébe jutott a szerző, akkor álljon fel, és a többiek előtt, hangosan mondja meg, ki írta a Nikomakhoszi Etikát. Na, rajta, álljon fel, és mondja. Halljuk, kollegina.

Amire Helga bőgve azt üvöltötte, hogy nem tudom, és bocsásson meg a professzor úr, bocsásson meg, bocsásson meg.

Nos, ennyit a tudás adta szabadságról, mondta Prof. Klaus.

Aztán persze, megnyugtatta Helgát, hogy nagyon is helyes választ adott, de azon kívül, hogy minden bizonnyal jelesre fog vizsgázni belőle, soha az életben nem fogja hasznát venni se Arisztotelész, se bárki más etikájának. Mert nem olyan idők jönnek.
Az a valóság, hogy nem értettem Helgát. Mert nem féltem Prof. Klaustól. Mondjuk így: nekem a tudás biztonságot adott. A legkisebb zavar nélkül felajánlottam volna, hogy lehozom a könyvtárból Arisztotelészt, és ezzel véget vethetünk a kínos vitának.

Ezért Prof. Klaus, nagyon helyesen, a demonstrációjához nem is engem választott ki.
Mondom, nem értettem Helgát, meg a hozzá hasonlókat, mert nem féltem. Ahogy nem féltem a Szabadság etikája címmel írni a doktorimat. Pedig akkorra már eljöttek az idők. Dezertálni sem féltem volna, csak nem tartottam helyesnek, annak dacára, hogy már a legelső pillanattól agyrémnek tartottam ezt a háborút. Ez ügyben kétségtelenül tévedtem, ha nem is a dezertálás, de a parancsmegtagadás helyesebb lett volna. De nem félelemből vagyok itt. Ez nem azt jelenti, hogy én nem félek semmitől, mert a haláltól például bizony félek. Csupán azt mondom, hogy nem vagyok a rendszerem áldozata. És lehet, hogy kiábrándítom, kedves Anna, de nem rossz a lelkiismeretem. Varsó mellett futni hagytam egy kisebb teherautónyi zsidót, és nincsenek sajátkezű kivégzettjeim. Ezzel együtt nem gondolom, hogy jót tettem, pusztán csak nem követtem el a rosszat. Amúgy önmagában a lelkiismeretet nem tartom valami nagyra, tiszta lelkiismerettel lehet a legnagyobb aljasságokat elkövetni.


..Szóval, ha mondjuk önkezűleg végeznék magammal, azt semmiképpen nem félelemből tenném. Meg nem is rossz lelkiismeretből. És a legkevésbé sem azért, mert nem tudom eldönteni, főbe kell-e lövessem Blumann őrvezetőt, vagy farizeusság-e, ha az angolok pont most nem adnak fegyvert a négereik kezébe? Erősen gyanakszom, az. Tehát nem etikai megfontolásból tenném, meg nem is reménytelenségből. Szinte biztos, hogy egy-két év hadifogság után meghívnának valamelyik tanszékre etikát tanítani.

..Kizárólag azért tenném, mert... Pocsék ez a bor, teljesen igaza van, hogy nem kér belőle... Bocsásson meg, kedves Anna, megkérhetem, hogy egy percre nyisson ablakot?

Persze, mondta anyám, és amíg ablakot nyitott, Dr. Johann Wolfgang Adler ezredes félelem nélkül, tiszta lelkiismerettel szájba lőtte magát.

Előbb a tisztiszolga jött be, és megkérte anyámat, hogy hagyja abba végre ezt az artikulálatlan üvöltést, inkább segítsen Adler ezredest összeszedni. Természetesen tanúsítani fogja, mi történt, így természetesen Frau Annának nem lesz bántódása. Most viszont nagyon kéretik Frau Annát, hogy önfegyelmezzen, elvégre háború van. Aztán amikor anyám valahogy összeszedte magát, és segített az ezredes holttestét a munkaszolgálatos apám szobájába vinni, akkor röppent be az ablakon a páva.

Körbejárta a nagyasztalt, rajta Dr. Johann Wolfgang Adler ezredes poharával, egy kicsit felült a véres karosszékre, onnan átköltözött a vitrinre, aztán végre elindult a hívó hang irányába. Végigsétált az előszobán, bejött hozzám, és felröppent a cserépkályhára. Ott topogott egy kicsit, mint aki még nem tudja, mi a dolga, bár akkor már torkom szakadtából ordítottam. Végül szivárványfényű csóváját maga mögött húzva végigszállt a szobán. Ez a rikoltó üstökös a legelső, amire életemből emlékszem. Aztán súlyos melegség temetett maga alá, és némaság ülte meg a házat. Akkora némaság, amekkora még a pisztolylövés utáni pillanatokban sem volt. Erre a csendre rohant be anyám, ebbe visított bele, hogy gyilkosok, és tépte le rólam a cigányok madarát, még mielőtt én is mindörökre megnyugodtam volna.

 

Tartalom

 

Nyílt víz

Bartis Attila: A páva (regényrészlet)
Jászberényi Sándor: Megszokja az ember, hogy nem szeretik; Baraka; Küldöm az angyalt (versek)
Szécsi Noémi: A leminősítés (mese)
Deák Botond: akarattya az akarattyaiaké (vers)
Grecsó Krisztián: A borravaló fele (novella)
Charles Bukowski: Sandra; Az egynyolcvan magas istennő (versek, fordította Babiczky Tibor)
Muszka Sándor: A Majlát-jóslat (novella)
Závada Péter: Egy pont után (vers)
Csider István Zoltán: A réseinken félni; Standolás (versek)
Pion István: Téged tanuljalak (családregény, részlet)

Vízibicikli

Bárdos Deák Ágnes: "A slam agóraként működik" (beszélgetés Simon Mártonnal és Závada Péterrel)
Szederkényi Olga: "Nem halt meg a Howard úr, mert azt ígérte, hogy megír bennünket" (interjú Thuróczy Gergely Rejtő-szakértővel)

Hullámverés

Nyáry Krisztián: Rejtő és a nők
Bíró-Balogh Tamás: Krúdy Gyula két dedikációja mecénásainak

Öböl

Péczely Dóra: Hol találod a balatoni Hableányt? (Dornyay Béla és Vigyázó János: Balaton és környékének részletes kalauza)