Bátor, tragikus könyvVálogatás Bartis Attila A nyugalom című regényének német kritikáiból

Bartis Attila: Die Ruhe. A nyugalom.
Nos, nem kell A nyugalom című regényt máris az irodalom állócsillagai közé emelni, de ez a mű, mely Magyarországon 2001-ben jelent meg, s melyet Relle Ágnes ragyogóan fordított le németre, a szerző fiatal korát tekintve megdöbbentő biztonsággal és könnyedén kezeli a súlyos történelmet. (...) A nyugalom kiválóan olvasható, szigorúan megmunkált próza, mely - különböző visszatekintések, a vezérmotívumok összekapcsolódása és finoman megszerkesztett tükröződések által - hihetetlenül komplex és magával ragadóan lendületes. (...)
Tragédia? Komédia? Bartis Attila kiválóan ért hozzá, hogy ezt a kérdést folyamatosan lebegtesse. Irónia és melankólia, kritika és metafizika, erotika és a földi lét súlya keveredik - Milan Kundera korai regényei óta nem olvashattunk ilyen könyvet. (...)

Ennek a könyvnek szinte minden szereplője az őrület határán egyensúlyoz, az Erdélyből származó Eszter is, akit Andor óv meg attól, hogy a Dunába ugorjon. Kapcsolatuk végére Eszter túl lesz egy abortuszon és két pszichiátriai tartózkodáson, igaz, hogy élete már hatéves korában romba dőlt, amikor a Securitate meggyilkolta a szüleit, őt pedig szexuálisan meggyalázták. Eszterben erotikus őserő lakozik, mégis sikertelenül próbálja meg Andort elragadni az anyjától. Andort is elkapja az őrület, és azt hiszi, Eszter az ÁVH ügynöke. S miközben Nizzában Judit felvágja az ereit, az anyát kriptájában körülszövi a semmi fonala. Amikor Andor néhány napig nem megy haza, az anyja éhen hal. (...)
Bartis regénye jól kalkuláltan játszik a borzalommal, s egyben áhítatos memento mori, csak úgy hemzsegnek benne a merész megfogalmazások és okos gondolatmenetek, mindeközben erotikusan radikális, de sosem csúszik át a pornográfiába. (...) A rendszerváltás korát, melynek kilátástalan morális csődjét végleges formába foglalta, a regény könnyedén túl fogja élni.
(Andreas Breitenstein: Az irodalomban gyakran olyankor történik meg valami, amikor már nem is várjuk. Neue Zürcher Zeitung, 2005. október 18.)
*
A darab, melyet anya és fia előadnak, s melynek sohasem változó párbeszédeihez nincs szükségük súgóra, mert mindig úgy kezdődnek, hogy "mikorjössz" vagy "holvoltál", néha Strindberg, néha Csehov, de legtöbbször Beckett, vagy a színtiszta embertelenség színházi formába öntve. Az eszkaláció akkor következik be, amikor az elbeszélő megismeri Esztert, akinek szintén elege van az életből, és a Dunába akar ugrani. Csak szerelmükben lelik meg ők ketten azt a kényes lelki egyensúlyt, melyet a regény címe szinte gúnyosan említ. Boldogságuk azonban hamar felőrlődik a romboló kapcsolatok között. A zsarnoki anya elutasítja Esztert, kurvának tekinti, aki el akarja tőle csábítani a fiát. Andor közben erőszaktól sem mentes viszonyba keveredik egy nála jelentősen idősebb lektornővel, mely mintha leképezné anyjához való beteges kötődését, amitől képtelen megszabadulni. (...)
Bár a kiadó a könyvet "rendszerváltó regény"-ként hirdeti, a személyes tragédia nem ilyen egyértelműen kapcsolódik a politikai és szociális változásokhoz. Noha Bartis a családtörténet keretében felvázolja a magyar társadalom panorámáját, valójában az anya már a rendszerváltás előtt elvonult a világtól. Bartis sokkal inkább azt írja le, mennyire nehéz elszakadni a múlttól és a (bármi módon) megváltozott jelen felé fordulni. A fiú is egy pszeudovilágban él, egy rég lefutott darab kuliszszái között. De a régi sebek egy új korban sem tudnak már begyógyulni. Bartis csodálatos nyelvi kifejezőerővel ábrázolja alakjainak ellentmondásosságát, gyűlöletből és szeretetből gyúrt viszonyaikat, önromboló energiájukat, és háromszáz oldalon keresztül sikerül folyamatosan fenntartania a feszültséget. Eközben soha nem csap át absztrakt pszichologizálásba, hanem mindig megmarad a konkrét fájdalomnál. S Bartis szinte mellékesen, érezhetően önéletrajzi alapokra támaszkodva azt is elmondja, hogyan válik a sors irodalmi anyaggá, az élet regénnyé és egy fiatalember férfiíróvá.
(Richard Kämmerlings: A nyugalom tengere a holdon található. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2005. november 5.)
*
A nyugalom Elfriede Jelinek A zongoratanárnőjének magyar változata, a regény klausztrofóbiás szűkössége Hermann Ungar (Kafka kor- és honfitársa) műveire is emlékeztet. Mindenekelőtt azonban A nyugalom dokumentálni akarja, hogyan készítette ki a ténylegesen létező szocializmus az embereket. A szlovák Jiøí Kratochvilhoz hasonlóan, akinek Szomorú isten című könyve nemrég jelent meg németül, Bartis is a család témájához nyúl vissza. Bár a fiú tovább ír akkor is, amikor szövegeinek legfontosabb címzettje már halott - ő még nem szabadult fel, nem szabad felszabadulnia. A pompásan megfestett Pulp-Fiction-jelenetek inkább egyre szaporodnak.
Azáltal, hogy Bartis Attila a fiút választotta egyes szám első személyű elbeszélőnek, a regény az önrombolás félelmetes kamaradarabjává válik. Azonban az elbeszélői perspektíva, valamint az anya és fia közötti "szoros kapcsolat" következtében a regény többi alakja csak vázlatosan, elmosódva jelenik meg: egy pap, aki egyszerre megértő és baljósan komor, a fiú lektornője, aki valójában az anya doppelgängere, s akit élvezettel erőszakol meg, s Andor szerelme, Eszter, akinek számos lelki nyomorából könnyedén kitelt volna egy második regény is.
(Jörg Plath: Anya a bestia. Der Tagesspiegel, 2005. december 1.)
*
A nyugalom ebben a regényben a ciklon belsejében uralkodó csend. Mert miközben odakint a világ őrült tempóban változik, a szocializmus összeomlik, és a kapitalizmus diadalmenetben bevonul Magyarországra, a budapesti családban, melyről a könyv mesél, megáll az idő. Az egykor ünnepelt színésznő, Weér Rebeka bezárkózott színházi relikviákkal telezsúfolt lakásába, és tizenöt év óta ki sem jön onnan. Lánya, Judit, a tehetséges hegedűművésznő illegálisan nyugatra költözött, és később öngyilkos lett. Judit ikertestvére, Andor, aki író szeretne lenni, egyedül maradt az anyjával, és nem sikerül kivonnia magát zsarnoki uralma alól. (...) Az asszociatív elbeszélői módra és a szöveg lírai ritmusára Bartis Attila szerint talán az lehet a magyarázat, hogy három hónap alatt, egyetlen hosszú írásfolyamban írta meg a könyv első változatát. Ilma Rakusát a regény Elfriede Jelinek A zongoratanárnőjének stílusára emlékeztette; de eszünkbe juthat Reinhard Jirgl prózájának hideg dühe is.
(Rolf Spinnler: Mama és én - egy végtelen történet. Stuttgarter Zeitung, 2005. december 2.)
*
Bartis a berlini Irodalmi Ház kávézójában ül, és nem sokat tud vagy akar mondani a könyvről azon kívül, hogy: "a regény lendülete és ereje még ma is meglep". És hogy kezdetben egy anya képe rajzolódott ki előtte. (...) Ebben a mérgezett helyzetben él Andor, s ahelyett hogy elhagyná, az anyjával marad. Ő a fiatalabb gyerek, és eszelősen próbál összetartani egy szellemalakokból álló családot. De Andor, akit Bartis inkább ellenszenves tulajdonságokkal ábrázol, profitál is ebből a helyzetből. Az elfojtott indulat arra készteti, hogy írjon. Ugyanúgy, ahogy ebben a lakóközösségben minden hamis, Magyarországon is minden szennyes és rothadó. "Persze hogy a regénynek van politikai szintje is. A sár kívülről szivárog be a kapcsolatokba. De ez csak egy mellékszál", mondja Bartis. (...) A homályba Eszter hoz némi világosságot. Ám a könyv ravasz szerkezetéből adódóan ez a szerelmi szál csak még nagyobb kuszasághoz vezet. Eszter szerez Andornak egy kiadót. De konfliktus itt robban ki igazán. Mert a könyv valódi főalakja a hiányzó apa. Az elbeszélő azért botladozik egyik drámai helyzettől a másikig, mert semmit sem tud az apjáról, s így köt ki a kiadó szexéhes lektornőjének karjaiban, aki, mint kiderül, évtizedekkel ezelőtt eltűnt apjának is szeretője volt. Nyers erővel robban be a regény alakjainak életébe a szex, egyrészt erőforrást jelent, másrészt az önromboló elkeseredés megnyilatkozása - mindenesetre, ha össze nem is dönti, de legalább megingatja a beteg család- és ország-szerkezetet. A felszabadulásra azonban hiába várunk. A nyugalom nem fejlődésregény. Csak felépít egy beteges rendszert, majd szomorú körülmények között összeomlasztja. "Ha valaha, akkor csak a cselekmény vége után következik el Andor számára a nyugalom", mondja Bartis Attila, aki akkor sem válik beszédesebbé, amikor Erdélyben eltöltött gyerekkoráról kérdezik. A magyar kisebbség tagjaként erőszakot és diszkriminációt kellett elszenvednie: "Nem lehet elfelejteni, ha az utcán az arcodba ütnek." Bartis Attila húsz éve hagyta el Erdélyt, de a terror és a védtelenség tapasztalata ennek a felkavaró regénynek még minden mondatában érezhető.
(Andreas Schäfer: Mindent anyámról. Welt am Sonntag, 2005. december 4.)
*
A regény furcsa felütése után a hős visszatekintve meséli el a történetet. Magyarországon vagyunk, a rendszerváltás idején, valamikor 1989 után. Mintha az egész ország kábulatban élne, állandóan bódult, sematikus alakok, minden szürke, sáros, elromlott vagy rozsdásodik. (...) Bartis a Weér família morbid, patologikus vonásait félelmetes, nyomasztó képekben fogalmazza meg, s ugyanakkor azt is megmutatja, hogyan marcangolják szét egymást a diktatúra áldozatai. Amikor Judit képeslapjai a tengerentúlról elmaradnak, Andor úgy dönt, nővére nevében leveleket ír a legújabb koncertekről és fellépésekről, és a világban utazgató barátait kéri meg, hogy adják postára őket. Aztán meglepődik, amikor az anyja megválaszolja a leveleket. Ez az álruhába bújtatott levelezés nagyon jól illik a kapcsolatok általános perverziójához. A fiú ugyanis magányos anyjának nem a fia, hanem partnere, a nővér pedig valójában az anyát jelenti a fiú számára. (...)
Bartis Attila szexjeleneteket is nagyon jól tud írni. Legutóbb a skót írónőtől, A. L. Kennedytől olvashattunk hasonlókat, aki a vele egykorú Bartishoz hasonlóan előszeretettel ábrázolja az erőszakot és az ösztönélet mélységes szakadékait. A szexualitás mindkét írónál a belső folyamatok komplexitásának tükre, mindkettőjüknek jó érzéke van a pátoszhoz, s biztos kézzel bánnak a nyelvvel. Bartis sok hatásos hasonlatot alkot, a kilátástalanság és a teljes züllöttség kellős közepén poétikus pillanatok villannak fel. A mellérendelésekkel és ellentétekkel teli pókhálószerű mondatszerkezetek, melyek gyakran egy fél oldalt is betöltenek, zseniálisan képezik le az anya mindent felügyelni akarását és mindent ellenőrző mániáját. (...)
Bár Andor Camus Az idegen című művének hőséhez, Meursault-hoz hasonlóan nagyon visszataszító tulajdonságokkal is rendelkezik, mégis megbabonázva követjük őt, az elbeszélőt, a szexuális pokolba. Anya és fia vérfertőző közössége tipikus példája annak, milyen romlottá válik minden emberi viszony egy olyan társadalomban, ahol a rendszer folyamatosan erőszakot alkalmaz az individuummal szemben. Bartis, a tanult fényképész nem valamiféle hatásvadász író, aki creative-writing-konzerveket használ, a biedermeier német stílusnak nyomát sem találjuk nála. Bartis esztétikailag merészen teremti meg a tragikum új ábrázolási módját a jelenkor számára.
(Maike Albath: Döntsük le a rideg bálványt! Frankfurter Rundschau, 2005. december 7.)
*
A magyar író, Bartis Attila 1968-ban Erdélyben, Romániában született, és 1984 óta Budapesten él. Regénye jeges szélviharként söpör végig a nyolcvanas és korai kilencvenes éveken, és a rendszerváltáskor sem langyosodik fel. A könyvben szereplő gyerekek koraérettek, s fantáziájuk tanúsága szerint sosem voltak ártatlanok. (...) Később felnőttként Andor lesz a regény elbeszélője. Az írásra számos Dosztojevszkij-regény olvasásával és saját maga ellen irányuló nyelvi játékokkal lelkigyakorlatozva készítette fel magát. Robert Musil Tulajdonságok nélküli embere nagyon távol áll tőle, Thomas Mann Varázshegyében pedig a főszereplő érdekli a legkevésbé, sokkal mélyebben érinti az a jelenet, amikor a tetőteraszon a tüdőbeteg nők a tüdőbeteg Albin urat kérlelik, tegye már le végre a pisztolyát. A lét kelet-európai elviselhetetlen könnyűségét pedig elbeszélőnk, mint valami lomot, kihajítja a szövegből. (...) Az emlékezés meghitt parazsának a próza hidegségével szemben semmi esélye sincs ebben a regényben. Az érdemes művésznő hamvai, aki már csak újévkor lépett fel reményteli hangulatú propagandadarabokkal a börtönökben, csak azért kavarodnak fel, hogy felszálljon belőlük az anya és fiú közötti gyűlölettel átitatott szeretet története. A shakespeare-i világszínházhoz mindennek nem sok köze van: inkább szomorú, triviális, gonosz és obszcén. A könyv végén az anya színházi relikviái a szemétdombon landolnak. (...) Sehol sincs már a nyolcvanas évek közép-európai utópiája, melyben a szexualitás anarchista ereje aknázta alá az egypártrendszert. A kérlelhetetlen regény obszcén szövegrészeinek tetőpontja az Eszterhez hűtlen elbeszélő heves, gyűlölettől fűtött afférja kiadójának lektorával. Itt a rideg szemléletmód kényesen közel kerül ahhoz, hogy allegóriává olvadjon. De a metsző él, az hogy a könyv kategorikusan elutasít mindennemű "ártatlan" irodalmat, tiszteletet érdemel.
(Lothar Müller: A kellékek pokla. Süddeutsche Zeitung, 2005. december 19.)
*
Ennek a fekete, felkavaró prózának mintha Samuel Beckett volna a szellemi keresztapja: a széteső családot már csak a vérfertőzés tartja össze. (...) Az anya nem hagyja el többé a régi színházi kellékekkel telezsúfolt lakást, és Andorból, a fiából ápolója és rabszolgája lesz. Amikor az öreg hölgy meghal, Andor nem akarja elhamvasztatni, hanem végakaratának megfelelően felravataloztatja. De mire figyel Andor a felettes-anya ravatalánál? "A hullamerevségtől ismét feszes mellek"-re. Tizenöt éven át élt száműzöttként a szadomazochista pokolban, és emberi ronccsá lett. Csak az írás segítségével tud megszabadulni az évektől, képektől, jelenetektől. Könyve rafináltan megkomponált és egzisztenciálisan felkavaró. Hogy a regény címe A nyugalom, ez természetesen vicc. És Bartis elhárítja a feltevést, hogy a történet saját élményein alapul. Ez azonban csak még érdekesebbé teszi őt. Magyarországon Bartis irodalmi sztár. A nyugalom bátor, tragikus könyv, fényévnyi távolságra az ifjú német írók nyájaskodásától, akik előszeretettel köröznek saját köldökük körül. Anya és fiú vérfertőző viszonyát olyan rettenetesnek ábrázolja, amilyen. Egy társadalom züllöttségének példájaként, melyben az egymás iránti tisztelet olyan gyorsan hamvad el, mint a cigaretta parazsa. Ezt az egzisztenciális elbeszélésmódot ismerjük már Bartis honfitársnője, a Berlinben élő Terézia Mora tollából. Olyan irodalom ez, mely csak törött cserépdarabokból áll. És ezek a cserepek nem hoznak szerencsét.
(Roland Mischke: Andor, anyja rabszolgája. Hamburger Abendblatt, 2006. január 21.)
*
Dúskálhatnánk: Bartis nemcsak ahhoz ért, hogy ügyesen és kellemesen, indirekt módon meséljen, hogy itt-ott elejtsen egy szót, amivel könnyedén jellemez egy alakot, vagy megfoghatóvá tesz egy pillanatot, de egyik meglepő megfigyelés követi a másikat, önhatalmúan, ám mindig hitelesen. A szerző ugyanolyan örömmel hatol be az elbeszélés eszközeivel a vasúti pályamunkás lényébe, mint ahogy néhány mondattal képes leírni a piaci árusokat, akik egy husánggal ütik agyon a halakat. A szerelmi aktust kompromisszumok nélküli közvetlenséggel, de művészien ábrázolja. Az, hogy mindeközben végig az anyára koncentrál, aki minden emberi érzés és indulat kapcsolóközpontja, tekintve, hogy milyen erős vonásokkal rajzolta meg ezt a figurát, nagyon következetes.
Bartis pontosan a realitás, álom és éber álom határán mozog, miközben az eseményeket sötéten ábrázolja - az anyáról rideg képet kapunk, s a többi alak is kétségbeesett, életük csődbe jutott. A valóság és a realitás hiánya is egyformán jelen van. Az elbeszélői formák egymásba fonódnak. Néha egyetlen mondatban beszél, cselekszik és gondolkodik valaki, szinte egyetlen levegővétellel. Mindez sürgető tempóviszonyokat teremt. Minden eggyé válik.
Kevésbé tetszenek az önmagukra referáló, túlságosan konstruált részletek. Például az, hogy az egyes szám első személyű elbeszélő egy író, aki Thomas Mannról nyilvánít véleményt. És a leginkább terhelő kifogás: hiányzik a fejlődés. A könyv főszereplője folyamatosan egy helyben jár. Az egész regény folyamán be kell érnie egy maroknyi jellemző tulajdonsággal, őt magát túlnyomórészt különböző kényszerek jellemzik, érzelmileg tompa, miközben minden más tekintetben éles elméjű... Kétségkívül nagyon örömtelen emberi vázlat az ő alakja. Aki azonban hajlandó elviselni, mégis nyer az ügyön.
(Adam Olschewski: Magyarország homályban. Die Zeit, 2006. január 26.)
Válogatta és fordította: Sárossi Bogáta
Forrás: ÉS