Beszélgetés Bartis AttilávalKőrössi P. József interjúja a Könyvjelzőben

Beszélgetés a Séta, A nyugalom című regények, az Anyám, Kleopátra című színdarab és számos remek elbeszélés, novella szerzőjével, (a Németországban, Romániában és Lengyelországban most felfedezett) Bartis Attila íróval, fotográfussal.
Kőrössi P. József: Milyen volt az a Marosvásárhely, ahol a gyerekkorodat töltötted?

Bartis Attila: Nyolcvannégy november 15-ig éltem Vásárhelyen, utána nem mehettem haza egészen a forradalomig. Amikor átjöttünk, Apámat kitiltották az országból, és vele együtt automatikusan engem is. Apám még 1991 karácsonyán, a nagyapám temetésére se mehetett haza. Hogy milyen volt az a Marosvásárhely, amit én elhagytam, az a valóság, hogy nem tudom elmondani. Azért nem, mert tisztában vagyok azzal, hogy annak a képnek, ami bennem él, csak távoli köze van a realitáshoz. Az a hat esztendő, amíg nem mehetett haza az ember, bőven elég volt egyfajta mitikus álomkép megteremtéséhez. Így aztán, amikor kilencven januárjában először jártam otthon, meg is döbbentett, hogy nem maradt minden érintetlenül ugyanúgy, ahogy én hagytam. Nem azt találtam, nem úgy találtam és természetesen, azóta sem könnyű évről évre szembesülni a valóságos várossal. Az a hat év alatt kialakult kép annyira erős, annyira intenzív, hogy a valóság mind a mai napig nem tudta felülírni. Ugyanaz a kép él bennem, mint A kéklő pára egy-két novellájában, az pedig nem a valóság, hanem irodalom. Marosvásárhelyen, vagyis Erdélyen kívül egészen a A nyugalomig más helyszín nem is nagyon fordult elő a szövegekben. A séta helyszínei ugyan nehezen azonosíthatók, de hát eléggé egyértelmű utalások vannak.

Hogy élted meg az átköltözést, az emigrálásodat. Egy barátom, annak idején azt mondta, hogy azért irigyel, mert én ugyan azon a kultúrán belül maradva tudtam emigrálni.

Nyolcvannégy novemberében jöttem át, nyolcvanhárom nyarán halt meg édesanyám, vagyis egy év leforgása alatt vesztettem el azt a két dolgot, ami a legmeghatározóbb az ember életében. Az egyik az anyja, a másik a szülőföldje. Ráadásul úgy, hogy nem volt módom hazajárni, tehát gyakorlatilag mindenféle kapcsolatom megszakadt az otthoniakkal, leszámítva a hébe-hóba megérkező leveleket. Szóval elég kritikus időszak volt, mondhatni elég rossz esélyei voltak Pestnek arra, hogy ne kényszerlakhelynek érezzem.

1984 után édesapáddal együtt laktál Budapesten.

Együtt jöttünk át, és együtt maradtunk.

Bartis Ferenc költőről van szó. Milyen volt vele a kapcsolatod. Úgy tudom, hogy ő ötvenhatos tevékenysége miatt börtönben is volt. Nehéz sors adatott neki nem csak Erdélyben, hanem itt Magyarországon is. A beilleszkedése nem volt gond nélküli.

Hét évig volt börtönben, a beilleszkedés pedig egyikünknek se volt könnyű. Az apa-fiúi kapcsolat gyökeresen megváltozott akkor, amikor meghalt anyám. Az az általános, hogy ha meghal egy anya, akkor az apa megpróbálja átvenni az anya szerepét, ami vagy sikerül, vagy sem. Az esetek többségében kevésbé sikerül. Köztünk nem ez történt. A mi esetünkben, két magára maradt férfi élt együtt. A egyik tizenöt, a másik majdnem ötven éves. Nagyon-nagyon szoros volt a kapcsolat, aminek az ég egy adta világon semmi köze nincs politikai eszmékhez, nézetekhez. A szülő-gyerek viszonyokat egészen más dolgok határozzák meg. És nagy baj van, hogyha a világnézeti különbség el tud söpörni mindent.

Mi határozta meg a kapcsolatotokat, ha nem a világnézeti egyezés vagy különbözés. Te az ő eszméivel, habitusával azonosulni tudtál? Ő meglehetősen szenvedélyes és elkötelezett ember volt.

Más azonosulni, és más megérteni. Amúgy én is épp elég szenvedélyes vagyok, csak ez rajtam nem látszik első ránézésre. Kányádi Sándornak van egy nagyon szép története. Szülőfalujában élt egy unitárius meg egy református lelkész, akik nagyon jó barátok voltak életük végéig. Minden vasárnap együtt ebédeltek, boroztak, zajlott az élet, ahogy annak zajlania kell. Egyetlen dologról nem beszélgettek soha, a szentháromság kérdéséről. Nos, többé-kevésbé ilyen volt a viszonyunk. Volt egy pár dolog, amiről nem beszélgettünk, mert tudtuk, hogy nem értenénk egyet, de a mi kapcsolatunkat nem ezek a dolgok határozzák meg.

Hogyan kezdődött a fotózás? Sőt, volt egy időszak az életedben, amikor festőművésznek készültél.

Képzőművészetet tanultam annak idején, de nagyon ritkán festek, és az se publikus. A fotógráfiával a kapcsolat istenigazából Marosvásárhelyen az Új Élet szerkesztőségének fotólaborjában kezdődött, még kisgyerekkoromban. Apám ennél a lapnál dolgozott riporterként, én pedig vele meg Haragos Zoltán fotóssal jártam vidékre. Apám készítette a kötelező interjúkat a téesz-elnökökkel, gyári munkásokkal, iskolaigazgatókkal, aztán amíg Haragos hívta elő a filmeket, én ott tébláboltam mellette a laborban. Az volt az első sötétkamra az életemben. Utána kaptam egy Pajtás fényképezőgépet, azzal fényképezgettem nyolc, kilenc, tíz éves koromban. Aztán ez valahogy elhalt. 87-ben meghívták apámat Amerikába és onnan hozott nekem egy fényképezőgépet. Az volt az első rendes gépem. Azzal dolgoztam elég sokáig, egészen pontosan 95-ig. Csakhát az úristennek nem történt meg a csoda.

„Tudtuk mind ketten, hogy nem leszek fényképész.” – mondja Engelhard A sétában.

Éveken át készültek szép képek, sőt talán jó képek is, de egy pillanatig nem éreztem, hogy azok az én képeim lennének. Nem sikerült egy olyan nyelvet teremteni, amelyet a magaménak éreztem. És ez eléggé megviselt, olyannyira, hogy majdnem tízévnyi próbálkozás után abba is akartam hagyni a fényképezést. Aztán kiderült, hogy nem magával a fényképezéssel van baj, hanem hogy nekem semmi közöm nincsen ahhoz a fajta fotográfiához, amellyel évekig kínlódtam. Géppel a kezemben semmi keresnivalóm az utcán. Volt egy-két olyan történet, amikor kiderült, hogy alkatilag alkalmatlan vagyok erre. Szükségem van az intimitásra. Akkor vásároltam egy Linhof Technikát, egy nagy, harmonikás, állványos fényképezőgépet, amivel nem lehetett ugrálni. Bementem a műterembe, becsuktam a spalettákat, fölkapcsoltam a lámpát, kitettem középre a fotelt, jött a modell, beleültettem, beszélgettünk, és néha lefényképeztem. Ekkor sikerült először teremteni valamit, ami már többé-kevésbé sajátnak volt mondható. És én lepődtem meg a leginkább, amikor rájöttem, hogy ezek a képek mennyire kötődnek a prózához. Semmi szándékosság nem volt ebben. Félreértés ne essék, amikor bevonultam a műterembe, eszembe nem jutott A séta Engelhard nevű fotográfusának a bőrébe bújni, de mégiscsak azt a képi világot teremtettem meg, amit azelőtt már megírtam. Szóval ez volt az első életképes anyag, Az Engelhard-hagyaték. Elég fura sorozat volt. Férfi íróportrék, és anonim női portrék voltak párba állítva. Ezekhez a diptichonokhoz írtak az írók rövidebb szövegeket. Ez volt a katalógusa a kiállításnak. Huszonnégy diptichon készült összesen, pontosabban negyvenkilenc kép a Mándy emlékképpel együtt, mert őt aznap temették, amikorra megbeszéltük, hogy jön hozzám a műterembe.

Még fényképezel?

Sokkal többet, mint valaha, de egyelőre fogalmam sincs róla, hogy ez majd mikor és hogyan kerül nyilvánosságra.

Továbbra is műteremben, vagy kijöttél…

Többnyire műteremben, de néha kint is. Nem helyszínhez, hanem személyhez kötött. Egyetlen nőt fényképezek most már nyolcadik esztendeje.

Ez mit jelent?

Ez ebben a pillanatban körülbelül 30 ezer nyers képet jelent, a beállított műtermi képtől a vakon exponáltig, a szentképtől a pornográfig. Ha ma abbahagynánk a munkát, akkor legalább egy év lenne csak az eddigi anyag átválogatása, és akkor még sehol a kész képek. Szóval még fogalmam nincs róla, hogy mi lesz ennek a végső formája, de nem is akarok vele foglalkozni. A Lázár-apokrifek borítóján lévő kép az egyetlen, ami eddig nyilvánosságra került ebből az átláthatatlan anyagból, de mondom, egyelőre nem is szeretném a végső formáját látni.

Amikor A sétát, vagy novelládat, tárcádat olvastam, gyakran előtolakodott az a gondolat, hogy nagyon azonos benned az író és a fotográfus tevékenysége. A Séta ötvenedik oldala környékén a főhősödnek van egy ars poeticája, ami nagyon ráillik arra, amit te később íróként művelsz. Teljes mértékben azonosulni látszol a könyvednek nem egy, hanem számos hősével. Amit most a fényképezésről elmondtál, ezt erősíti.

Arra gondolsz, hogy Bovaryné én vagyok? Ebben lehet valami, valószínűnek tartom, hogy így van.

A Séta után megjelent egy elbeszélés köteted is, de igazi elismertséget A nyugalom című regényed hozott. Az is lehet, hogy ehhez hozzájárult még itthon az Anyám, Kleopátra c. darabod bemutatója. Hangsúlyozzuk ki, ez a darab nem a regény átirata, dramatizálása, még akkor sem, ha mondatok, helyzetek, itt is ott is azonosak. A regény témáját dolgoztad fel újra egy másik műfajban.

Részben így van, de az adaptáció volt az eredeti szándék. Csak aztán kiderült, hogy az az út járhatatlan. Hogy az az út, amit másodszor végig jártam, mennyire volt szerencsés, azt én magam nem tudom megítélni. Nekem fenntartásaim vannak a darabbal. Nem az előadással, félreértés ne essék, hanem a szöveggel, a saját munkámmal. Ez nem azt jelenti, hogy mostohagyerek lenne. Az Anyám, Kleopátra nagyon fontos munka volt, de még egyszer ilyen salto mortaléra nem vállalkoznék, nevezetesen, hogy a saját szövegemből írjak színdarabot. Azt gondlom, hogy azt másnak kell megcsinálnia.

Kinek az ötlete volt, hogy legyen színdarab?

Még dolgoztam a Nyugalmon, amikor Schwajda György felkért, hogy írjak darabot az új Nemzeti Színháznak. Az volt az elképzelése, hogy darabírásra ösztökéli azokat a magyar prózaírókat, akik addig még soha nem írtak színdarabot, de szerinte jó lenne, ha írnának. Tudjuk, hogy milyen botrányos volt a közhangulat a Nemzeti Színház körül. Három napig gondolkodtam, végül úgy döntöttem, hogy elvállalom. Azt gondoltam, hogy a regény, vagy annak bizonyos részei alkalmasak arra, hogy színpadra kerüljenek. Garas Dezső jóval később keveredett bele a történetbe. Olvasta a regényt, és írt nekem egy nagyon kedves levelet. Nem sokkal ez utána Schwajda felkérte, hogy rendezzen valamit a Nemzeti Színházban. Ki is választottak egy orosz darabot, de Garas azt mondta, hogy ő istenigazából Anyugalomból szeretne rendezni, és mi lenne, ha Schwajda megkérne engem, írjak belőle darabot. Amire Schwajda mondta, hogy már írom.

A főszerepet, az anya szerepét Udvaros Dorottyára írtad. Miért pont rá?

Mert abban az időben, amikor írtam a Nyugalmat, megnéztem az Agóniát a Radnóti Színpadon, amiben Udvaros Dorottya játszotta a női főszerepet és ez az alakítása elég erősen rányomta a bélyegét a regény anya-színésznő alakjára. Szó nincsen arról, hogy a regény anya figuráját Udvaros Dorottyáról mintáztam volna, de kétségtelen, hogy erőteljesen hatott rá. Aztán kiderült, hogy sokkal több köze van Udvarosnak a regényhez, mint gondoltam. Amikor megírtam a darabot, Garassal és Schwajdával leültünk megbeszélni. Akkor mondtam, hogy örülnék, ha Udvaros játszaná a főszerepet. Amire Schwajda azt mondta, hogy hát ez bizony két esélyes. Az A-változat az, hogy Udvaros az első bekezdés után visítva földhöz vágja a könyvet, hogy mit képzelünk. A B-változat, hogy beleszeret, és a saját anyjának állít emlékművet ezzel a szereppel. Semmit nem tudtam erről, de neki sok szempontból hasonló volt a viszonya a színésznő anyjával, mint amilyen a regényben az anya-fiú viszony. Amikor először találkoztunk, mesélt pár gyerekkori történeteket, amiről bárki azt gondolná, hogy szó szerinti idézet A nyugalomból. Ezek is véletlen egymásra találások, már amennyire az ilyesmi véletlennek nevezhető.

Arról is olvastam, féltél, hogy hogyan fogadja a közönség az obszcenitásokat.

Ez soha nem érdekelt. Ha félnék, akkor érdekelne. Nem azért vannak obszcén részek a szövegben, mert botrányt akarok kelteni, hanem mert azt gondolom, hogy annak a mondatnak ott van a helye. Slussz. Ennyi az egész. Az adott helyen az a legerősebb, legpontosabb mondat. Ugyanúgy nem áll szándékomban botrányt okozni, mint ahogy az sem érdekel, ha botrány van. Igen, volt olyan néző, aki egy adott mondat után felállt az előadás kellős közepén és tüntetőleg kivonult a teremből. Egy pillanatig nem gondolom azt, hogy ő egy álszent, pukkadó polgár lenne. Nem. Azzal a mondattal ő ott valamiért nem tudott megbékélni. Én meg minden további nélkül meg tudok békélni azzal, ha ő feláll és kimegy. Nem, én ettől nem féltem egyáltalán, hogy az obszcenitás mit kelt a nézőben. Attól viszont igen, hogy mennyire működőképes a szöveg a színpadon. De az nem arról szól, hogy mennyire vagyunk tekintettel a nézőre, vagy mennyire dolgozunk a nézőnek. Hanem, hogy lehet-e hitele a színpadon egy olyan mondatnak, amely hiteles és működőképes egy írott szövegben. Volt olyan rész, ahol én radíroztam, és volt, ahol a színész javasolta, teljes joggal, hogy változtassunk, egyszerűen, mert ő azt a mondatot nem tudta volna úgy kimondani, az ő szájából nem lett volna hiteles. Semmi baj, találja meg azt a mondatot, ami az ő részéről hasonló erővel, hatással és esetleg tartalommal is bír. Nem ragaszkodom ahhoz, hogy a színész szó szerint azt mondja, ami le van írva.

Részt vettél a próbákon.

Végig részt vettem. Azt hiszem egy vagy két próba kivételével, mindet végigültem. Kezdetben mindenki nagyon óvott ettől, mert az a hír járta, hogy az úristen őrizzen meg Garas Dezsőtől, egymás torkának fogunk esni, satöbbi. Három hónapig tartott a próbafolyamat, és egyetlen egy alkalmat leszámítva, amikor a bemutató előtt mindenki összeomlott, ami nélkül talán nincs is színház, egy meglepően békés próbafolyamat volt. Ami valószínűleg annak volt köszönhető, hogy tiszteletben tudtuk tartani egymás határait. Én egy pillanatig nem gondoltam magamról, hogy színházi szakember, ne adj isten, rendező lennék, és Garas Dezső sem gondolta azt, hogy író lenne. Volt, amikor ő győzött meg, volt amikor én győztem meg. Ilyen szempontból példaértékű volt a három hónap.

Annyit még áruljunk el a darabról, illetve A nyugalom című regényedről, hogy készül egy film belőle, amit Alföldi Róbert fog rendezni.

Valószínűnek tartom, hogy idővel elkészül, lassan, kevés pénzből, sok megalkuvással, úgy ahogy egy magyar filmnek el kell készülnie. Garaczi Laci írta a forgatókönyvet.

Azt gondolnám, hogy az író ragaszkodik ahhoz, hogy a saját történetét ő írja filmre.

A forgatókönyvírás szakma. Sokkal inkább szakma, mint a szépirodalom. Sokkal pontosabban leírható szabályai vannak, és ennek a tudásnak én nem vagyok birtokában. Ez volt az egyik ok. A másik, pedig, hogy az Anyám, Kleopátra után már nagyon szerettem volna megszabadulni ettől az egész történettől. Semmi szükségem nem volt rá, hogy még a forgatókönyvet is én írjam. Valahol le kell zárni a történetet, pontot kell tenni a végére. Már az is sok volt, hogy amint megjelent a könyv, abban a pillanatban kezdtem darabot írni belőle. Nagyon hiányzott az az érzés, amikor az ember pontot tesz valaminek a végére.

A forgatás ezután kezdődik.

Odakíváncsiskodok majd a forgatásra, de nem tartom valószínűnek, hogy végig asszisztáljam az egészet. A szerződés szerint mindenbe beleszólási jogom van, még a szereplők kiválasztásában is, de istenigazából nem akarok ezzel foglalkozni: ha úgy érzem, hogy számomra vállalhatatlanul eltávolodik az eredeti hangtól, akkor valószínűnek tartom, hogy szóvá teszem, de ha egy mód van rá, nem szeretnék beleszólni. Annak örülnék a legjobban, ha ebből egy jó Alföldi Róbert-film lenne, egy szerzői film, aminek A nyugalom az alapja.

Sokat utazol, éppen Lengyelországba készülsz. Németországban ösztöndíjjal voltál.

Májusban voltam Berlinben, ami elég fontos volt, mert jövőre megyek ki egy évre, és jó volt előtte egy kicsit kiismerni a várost. De nem csak ebből a szempontból volt fontos hónap. Az ember harminc fölött nagyon ritkán köt barátságot, és egy igen jelentős barátság született. Nem német íróval, hanem egy román íróval, Filip Floriannal, aki velem egy időben volt az LCB vendége, és nem irodalmi barátság, hanem barátság. Ez volt a legfontosabb hozadéka ennek a hónapnak.

Milyen Berlin? Azt hallom, hogy valóban Európa közepe, kulturális centruma lett ismét.

Az az egy hónap két dologgal telt. Ültünk a tóparton és beszélgettünk, másrészt meg gyalogoltam napi húsz-huszonöt kilométert, hogy valami fogalmam legyen arról a városról, amiben majd egy évig élek. Alig jártam mozikba, színházakba pontosan azért, mert lesz egy évem, amikor ezt megtehetem. Az volt most az érdekes, hogy megtudjam, merre van észak, és merre van dél, nyugat és kelet. Szóval, ahogy Marosvásárhelyről nem tudtam hiteles képet festeni, úgy Berlinről sem tudok. Az volt az érzésem, hogy nincs is olyan, hogy Berlin. Nagyon sok Berlin van, egészen különböző városok szorosan egymás mellett. Egyik világból megy át az ember a másik világba. Az ember felszáll az S Bahnra mondjuk Manhatan-ben és leszáll Azerbajdzsánban. Nagy utakat lehet megtenni 15 perc alatt.

Nagy siker a könyved Németországban.

Amikor megjelent a könyv, a Shurkamp szervezett egy felolvasó körutat, nem csak Németországban, hanem német nyelvterületen. Mindenütt az volt érzésem, hogy sokkal nagyobb a súlya az írott szónak, mint idehaza. Nem azt gondolom, hogy a lakosság arányait tekintve sokkal több német olvas, mint ahány magyar, hanem, hogy maguk az olvasók másképpen viszonyulnak az irodalomhoz.

Filip Floriannal Berlinben románul beszélgettetek?

Románul.

A tizenhat éves korodban magaddal hozott nyelvet őrizted meg, vagy ápoltad azt, amit magaddal hoztál.

Egyáltalán nem ápoltam. Talán egész életemben nem beszéltem annyit románul, mint ez alatt az egy hónap alatt. Elég furcsa a viszonyom a román nyelvvel. Elvileg az lenne a természetes, hogy ha az ember nem beszél egy nyelvet, akkor elfelejti. Én pedig két évtized kihagyás után jobban beszélek ma románul, mint azelőtt. Valószínűnek tartom, hogy egyszerűen feloldódott az a görcs, amit annak idején belém vertek.

Rejtőzködött benned a nyelv…

Egyrészt megvolt az ellenállás, hogy románul csak akkor, ha ütnek-vernek, másrészt az az elvárás, hogy hibátlanul kellett beszélni az állam nyelvét, olyan görcsöket okozott, amelyektől csak nehezen lehet megszabadulni. Filipnek a könyvét próbáltam elolvasni, és nagyon megszenvedtem, de sokkal kevésbé szenvedtem, mint annak idején a kötelező olvasmányokkal.

Úgy tudom, megjelent románul egy könyved, és nagy siker.

A nyugalom jelent meg. Van a regénynek román vonatkozása, és bizony nagyon örültem, amikor bukaresti kritikusok azt írták, hogy a jelek szerint lehet úgy is írni Románia árnyoldalairól, hogy a szövegnek még véletlenül se legyen nacionalista felhangja.

Amikor megkérdeztem tőled, most hogy élsz. Azt válaszoltad, hogy éppen kőműves vagy, és amikor itt végzünk, elmész glettelni.

Igen. Próbálok élhetővé tenni egy lakást, ami frissen örökölt lakások esetén szinte lehetetlen.

Ez legyen a végszó?
Igen.