(…)
Egy napja ért véget a forradalom, de még nem érkezett semmi a helyébe. Ez az idő, akár a szántóföld két ország között. És nagyon beleillettem ebbe az időbe. Mozdulatlanul álltam két napon és éjjen át, úgy ahogy Adél magamra hagyott.

Die Apokryphen des Lazarus
Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 2007
Ford.: Kornitzer László
= A Lázár-apokrifek

La Tranquillité
Actes Sud, 2007
Ford. Natalia és Charles Zaremba
= A nyugalom

Sessizlik
Destek Yayinlari, Ankara, 2007
Ford. Sevgi Can Yagci
= A nyugalom

Tihna
Paralela 45, Pitesti, 2006
Ford. Anamaria Pop
= A nyugalom

Amikor belelapoztam Bartis Attila könyvébe (1995), az égvilágon semmit nem vártam. Úgy értem, semmi jót. Fogalmam sincs, honnan ez a „várakozás”, miért vagyok rászokva arra, hogy ne várjak semmit egy (gyaníthatólag) fiatal és első kötetes magyar írótól. Ehhez képest kellemes csalódást okozott a könyv. Egyszerre elolvastam kábé a feléig, aztán, objektív akadályoztatás következtében, hónapokig nem vettem a kezembe. Aztán, immáron határozottan pozitív várakozásokkal, újra, ezúttal az elejétől a végéig. És ezúttal, természetesen, ismét csalatkoztam. Szó sincs arról, hogy A séta nem jó könyv, hogy szerzője nem tehetséges író.

A sétáknak gyógyereje van. Már-már varázs. Egy erős séta évekkel hosszabbíthatja meg a sétálók, sőt, a helyszín életét. Ilyen értelemben A séta nemcsak regény, hanem séta is. Gyógyerő. A betegség pedig nem más, mint a hanyatlás. A hanyatlásról és a hanyatlás ellen szól A séta. Volt hajdan egy birodalom, melynek a romjain élünk. Aranykora ezüstkor volt, ezüstkora vaskor. Pusztulása látszólag végleges, tárgyai ránk maradtak, emberei majdnem mindig meghaltak. Emberei voltak Freud, Kafka, Hitler, Bartók. De mit mond így együtt e négy leghíresebb?