GYERGYÓ ÉGHAJLATA avagy a megérkezés történeteBodor Ádámnak, 2006-ban

A peronról már csak valami maradék visszfény látszott a délutánból, ahogy a jéggé dermedt hegygerinceken siklik a Maros-völgy felé. A forgalmista megvárta, amíg az öregasszony leszedi a két kosarat meg a zsákot, aztán intett a mozdonyvezetőnek, hogy indulhat tovább. Felszálló nem volt.
A munkaszolgálatos katonák betonbarakkja előtt egy hordóban tűz égett. A posztókabátos őr a bajonettal bedöfött a lángok közé, kiemelt egy félig szenes tuskót, rágyújtott, visszadobta. Hűvös van, rövidíteni fogunk, mondta apám, és a töltés mentén elindultunk a négy-húszas személy nyomába, végig a barakksor előtt, ami szabálytalan volt ugyan, de az őr látta, hogy apám gyerekkel van, és csak rövidít.
A sorompónál már vaksötét volt. Fent a magasban, valahol a vörös-fehér rúd közepe táján kampóra akasztva egy lámpa lengett, hogy látni lehessen, szabad-e a mellékút a két falu között. Sok haszna nem volt, télen ilyenkor már nem jár erre semmi, legfeljebb a Megyétől egy-egy eltévedt állami autó. Sötétedés után a helyiek nem szívesen hajtanak át a medencén. Azt mondják, a lovak nem szeretik. De akinek van Dácsiája, az is inkább kitalál valamit, és otthon ül.
A főút nyárfáin túl, egy istálló mellett kezdődött az ösvény a krumpliföldek felé. Neki térdig, nekem derékig ért a hó. Műbőr kabátban, kezében műbőr aktatáskával, félcipőben taposta előttem a havat, hogy nekem is csak térdig érjen. Valahol jobbra egy kutya nyüszített. A hangja megjárta a hegyeket, visszajött, s már ketten nyüszítettek újra. A Páloké. Láncon van, mondta apám, de így is elég vacak volt.
Úgy tíz perc múlva megálltam. Kérdezte, mi történt, amire nem tudtam válaszolni, mert végtére is nem történt semmi. Igazából megállni se akartam, csak nem mentem tovább. Jó lett volna látni a házat. Vagy valamit. Nyisd ki a szemed, mondta, aztán még hozzátette, hogy ilyenkor semmiképp nem szabad megállni, mert elalszik az ember. És akkor vége. Látod, rajtam is csak félcipő van. Soha ne állj meg, ez a legfontosabb, fiam.
Aztán mégis megálltunk: a hátsó kapun befagyott a zár. Egy ideig bajlódott a kulccsal, de lehet, hogy nem is volt nála kulcs. Végül áttett a kerten, ideadta a táskát, átmászott ő is. Üres istálló, jeges bokrok, körtefa. Megjöttünk, mondta, és mintha innen már nem is mennénk tovább, megállt az ablak előtt.
Nagyanyám az asztalnál ült, a petróleumlámpa üvegét pucolta. A feje kicsit ingott, a csukott ajtón át nézett a semmibe. Nagyapám a sezlonon a Szokollal, meg az összegumizott elemekkel bíbelődött. Három laposelemet kellett összekötni, hogy meglegyen a 9 Volt, de a hegyek, meg a hegyek tetején a zavaróállomások leárnyékoltak mindent. Csak valami hullámzó zúgás maradt a hírekből és a táncdalokból, de valamiért megérte így is.
Nagyanyám hideg vizet töltött a lavórba, hogy abban áztassam a lábam, de égetett. Apám az aktatáskából kitette az újságokat a verseivel. Amíg ettünk, elmondta, hogy jövőre bekötik a villanyt. Lesz rezsó, fűtőtest, esetleg melegvíz is, már megbeszélte, az idén nem sikerült, mert nem olyan idők jártak, de jövőre mindenképpen meglesz.
Aztán mintha csak előleg lenne, még keresgélt a táskában, és kivett három lapos elemet. Kilencvoltos Vásárhelyen sincs, de most megnézem Brassóban, mondta, aztán eltette a szendvicset, becsukta a táskát és indult, hogy a hét-ötvenes személyt még elérje Brassó fele.
Nagyanyám kérte, hogy menjen elöl, az utcán, ahogy illik, mert tudhatná, hogy hátul jönni-menni rosszat jelent. Apám mondta, hogy jó, és el is indult a kapu felé. Hangosan becsukta, hogy halljuk, aztán hallottuk azt is, ahogy az öles hóban visszafordul, és elindul hátra, át a krumpliföldeken.

Ez úgy harminchárom éve volt. Tizenöt éve többnyire csak én lakom a házat, vagy még én se. Egyszer készítettem egy fényképet a hátsó kerttől: a havas krumpliföldeken túl, a Dél-hegy fölött keskeny koronában sárgásan derengett az ég, visszfényében áttetsző tüskék lebegtek a levegőben. Az ég ott a gerinc fölött keskeny, zöld sávon hirtelen csapott át a kékbe, sötétkékbe, kelet felé már minden csupa lila volt. Arról közeledett az este. Megvártam, bementem. Aztán készítettem egy képet másnap is.
A hetvenedik képen épp tavasz van. A hetvenegyediken újra hó. De csak két évre rá, a négyszázadik körül jutott eszembe, hogy valószínűleg nem is a Dél-hegy fölötti felhőket fényképezem.
A négyszáztizediken épp kaszálnak, mert a krumplival vesződni nem éri meg. A következőn nem látszik semmi a ködtől, a tavalyin meg ott egy fűrésztelep.
Amikor a félezrediket készítettem, megállt mellettem valaki.
- Meg lehet főni ebben a katlanban - mondta.
Bólintottam, hogy néha meg.
- Azt hogy hívják?
- Dél-hegy.
- Ugyan, se Dél-hegy, se Sinistra nincsen… És melyik az a Libán?
- Ott van a kőris mögött.
- És a mutatványosok? Azok, akik megfagytak. Azok is igaziak?
- Talán. Nem tudom. Én mindenesetre arról jöttem egyszer, és Apám nélkül megálltam volna a befagyott zár előtt.

A kiemelt szövegrész Bodor Ádám Gyergyó éghajlata c. írásából származik.