Harci Andor: Az ember, aki nem látott csodát

„Boldog karácsonyt” – kezdi valamikor 2003 decemberében vagy 2004 januárjában Bartis Attila első, az ÉS-ben megjelenő tárcáját, aminek helyből a legelején felsorolja azokat a körülményeket, amelyek a tárcák megírásában gátolnák. Féltucatnyi „vagy” közt a következőket is olvashatjuk: „nagyon gyorsan megfeledkeznék róla, hogy az Irodalmi fogalomtár szerint a tárca alapvetően egy könnyed, szellemes műfaj”. Nincs is ezzel semmi baj; csak miután végigolvastuk az év minden hónapjára kijutó szöveget, akkor gondolkozhatunk el esetleg azon, hogy akkor hogy is van ez? itt egy gyűjteményes kötet, amelyben elvileg könnyed, szellemes tárcák szerepelnek. És bár szellemesnek szellemesek, egyik sem mondható igazán könnyednek. Ha tehát Bartis Attila erről már helyből az elején megfeledkezett, hogy sikerült mégis rendre megírnia az összeset?

A Lázár apokrifek ugyanis mintegy újraértelmezi a tárca műfaját. Az ÉS-ben megjelent Ex Libris nyomán: „A ’kistörténet’ a szépirodalom szakaszjegye. Amikor a metróhoz szakaszjegyet váltunk, tudjuk, legfeljebb három megállónyi lesz az előttünk álló út, ám ebbe a három megállóba valamiképpen mégis belesűrűsödik majd az utazás teljességének élménye”. Mondhatjuk, hogy egy tárca az tényleg csak egy rövid utazás, egy gondolatnyi merítkezés az irodalomban, ha nem is „egyperces”, de mondjuk „ötperces”. Kis kitekintés a hétköznapokból, betekintés a hétköznapok eltérő tapasztalatának papíron rögzített formájába. Olyan, mint egy jól elhelyezett festékszórós rajz egy házfalon – az ember megáll, megnézi, pár másodpercig elidőz mellette, és elindulnak a gondolatai. A tárca sem akar többet, csak szórakoztatni, esetleg némi töprengésre bírni az embert. Bartis írásai legfeljebb bizarr komolyságukban mosolyogtathatnak meg minket – hisz amit mond, és ahogy mondja, közel sem késztet nevetésre.
Bár ezt már megszokhatta, aki olvasta korábbi műveit. Nagyon meredek váltás nem történt a szerző prózai modorában. Egy nemtelen narrátor meséli el gyakran dermesztő történeteit önmagáról, köszörűre dobott macskákról, forradalmárokról és ellenforradalmárokról, vízbe fúlt birkanyájról A sétában. Csak mikor a szexualitás érintőlegesen fókuszba kerül, amikor gyermekből első aktusa által felnőtté lesz, válik egyértelművé, hogy a narrátor egy lány. A séta nem más, mint néhány lélegzetvételnyi, lassú, megfontolt lépések összessége (illetve az ezeket mintegy szimbolizálni kész szövegegységeké, amelyek az egész elbeszélést fragmentálttá teszik). Néhol előfordul egy-két kitekintés, lelépés az ösvényről, de a lépések egyről egyre a cél felé kopognak. Mint ahogy a lépésekként aposztrofált szakaszokat alkotó mondatok is – ridegen, érzelmektől, néhol emberi értékektől, morális, lelki tényezőktől mentesen. Mintha a ridegség, a lelketlenség lenne az élet alapvető princípiuma. Másrészt végig jelen van (talán pont az előbbiekből fakadóan) valami mélyen emberi: a családhoz, való ragaszkodás; vagy bárki máshoz, aki egy csöppnyi szeretetet, törődést tud nyújtani. Ilyen szélsőséges kettősség uralja másik regényét, A nyugalom címűt is: a békés, hétköznapi családi idill és az őrület határán egyensúlyozó, kegyetlen agresszió ellentétpárja. A regény akár szocreál környezetbe illesztett Amerikai Pszicho is lehetne, egy ellisi rémálom, átültetve budapesti környezetbe, a módszerváltás előtti időkbe. Veér Andor, az elbeszélő – maga is író –, az egykori színész, őrült anya és a semmiből előbukkanó szerelem, fehér Eszter közt kialakuló, szűkös és embertelen szellemi léttérben vergődik. Nincs pozitív végkicsengés, bár a borongós zárás felér minden cukormázas katarzisélménnyel, sőt a szerzőre oly jellemző beszédmódnak hála a szöveg mélyebb rétegekkel telítődik, amelyek a záró néhány oldalon képesek átértelmezni bizonyos mozzanatokat. Két regény és egy elbeszélésekből álló kötet után tehát Bartis Attila ismét egy rövidebb írásokat tartalmazó kötettel jelentkezett, ahol jól bevált és jól begyakorolt eszközeit kicsit talán letisztultabb formában, egy – számára – új műfajban próbálta ki.
Nem ő beszél hozzánk, nem az Erdélyből Magyarországra honosodott Bartis, hanem Lázár. „Ha nem is pont a betániai, de mindenképpen Lázár”. És bár nem betániai, önkéntelenül beugrik a Jézus kezétől feltámasztott Lázár története. Ha ezt a történetet kicsit más oldalról nézzük, nem a feltámadás magasztos ténye villan szemünk elé, hanem a kétszer halás borzalmas, embertelen lehetősége. Valahol a narrátor-Lázár is ilyen fonáksággal mutatja be a mindennapok észrevehetetlen vagy legfeljebb alapból másképp értelmezett helyzeteit. „Idelent, a világ legmélyebb depressziójában végig egy mezítlábas, tíz év körüli gyermek jön mögötted. Ha megállsz, megáll. Ha leülsz, leül ő is. Ha megkóstolod a tenger vizét, nem nevet ki. Nem dob meg kővel, nem ólálkodik a csomagod körül, nem kér az ételedből. Nem szól hozzád, csak jön. Még pénzt se kér. Ha valaki pénzt kér, attól legalább meg lehet szabadulni valahogy.”
Istenről ír, de leggyakrabban csak a narrátor, és mi, az olvasók akarjuk belelátni a szövegbe Istent. Igaz, ez már talán elég is. Mindenesetre feltűnő, hogy mégsem találjuk szinte sehol. Tizenkét tárca Istenről. Vagy tizenegy, és egy Krasznojarszkról. Vagy tizenegy, és egy a semmiről. Vagy egy Auschwitzról és a többi Istenről. Nem igazán lehet eldönteni. Az A vámos és az Úristen című tárcát leszámítva sehol sincs ennyire evidensen megjelölve. meg aztán Isten „nem is egy, hanem csak itt, ezen a vidéken, legalább három” van, olvasható Az ammani tekercsben. „Igazából kettő, de azért az már inkább három.” – szól a folytatás. Eldönthetetlen tehát, milyen transzcendens létezőkről is esik szó, ezek közül melyik a nagybetűs Isten, és melyik csak amolyan isten, így, profánul, apró betűkkel, hogy Isten halálának napja miért esik egybe kísértetiesen a narrátor édesanyja halálának napjával. Hogy miért pont a magyar volna Isten nyelve; „Az Úristen nyelve nem abban különbözik a többitől, hogy szebb, netán gazdagabb, kifejezőbb azoknál, hanem pont ellenkezőleg: hogy első hallásra mintha az ember anyanyelve lenne; a szavak értelmesek, a mondatok grammatikailag kifogástalanok, és mégis hiányzik belőlük minden, ami ember számára egyáltalán még érthető. Mondok egy példát: 'Itt lesz szíves aláírni, hogy átvette az anyja értéktárgyait.'” És itt jusson eszünkbe, hogy apokrifekkel van dolgunk, nem pedig „evangéliumokkal”, sem a kanonikus felfogást tükrözni akaró szövegekkel.
Az apokrif az egyházi irodalomban a nem elfogadott periféria. A világiban is inkább periferikus, mivel „apokrif” tematikájában, prózafelfogásában, felépítményében a peremirodalmi műfajok csoportjában keresendő, illetve a kanonikushoz képest peremen veszteglő művek gyakori jelzője. Az apokrif tulajdonképpen eretnekség – itt csak nyilvánosan elkövetett pellengérre állítás. Nem kér számon nyíltan, nem mutogat ujjal, csak szolidan megjegyzi, hogy hányadán is állunk ezzel az Isten-dologgal. Mondhatni sokkal inkább szekuláris, mint apokrif, sokkal inkább profán, mint transzcendens az összes tárca. Mint ahogy fentebb már említettem, mindegyik írás a hétköznapok rövidre exponált fotóegyüttese, csak kicsit másképp. Néhol egy teljes életvilág kerül át egy metafizikai Möbiusz-szalag másik csücskébe átmenetileg, hogy rögzítésre kerüljön, mielőtt folytatná útját visszafelé – máshol ugyanakkor nem változik más, csak a tények értelmezésének horizontjai és perspektívái. Az egyik helyen az szerepel, hogy „apám révén mi itt éltünk egy szinttel Auschwitz fölött, Szamosújváron, egy háromszor hatméteres cellában, ahol hét év után tizennégyből hárman maradtak életben, amit elég nehéz lenne relativizálni. Ahogy alattunk hatmillióan éltek hatvan négyzetméteren, plusz két élőhalott, amit szintén elég nehéz lenne relativizálni. Nem utolsósorban meg mindannyian a Lenin utcában éltünk, amit ugyancsak nehéz lenne relativizálni.” – ha nem is a végletekig, de pattanásig feszítve ezzel bárki hagyományos világfelfogását. És nyomban ez után következik egy passzus, ami semmi mást nem akar, csak gondolatot ébreszteni: „Mindet egybevetve, egy x sebességgel száguldó vonatban y sebességgel repülő légy, az relativizálható, de az is inkább csak odakintről, a töltés mellől szemlélve. Annak viszont, aki a vagonban ül, valahogy eszébe sem jut, hogy az a kurva légy, amelyik percenként az arcának repül, amelyik már ötödik napja nem hagyja aludni, amelyik majd ugyanilyen buzgón kíséri a krematóriumig vagy meszesgödörig, mintha az Úristen mindenre gondolt volna, és csak azért teremtett volna pluszba egy állatot, hogy ilyen utakra legyen ki az embert elkísérje, szóval az a légy bárhonnan nézvést is relativizálható lenne.”
Nem mindig lehetünk azonban abban sem biztosak, hol járunk. Egyik pillanatban még egy kolostorban, ahol a Bűnbánó Magdolna szobra egyik pillanatról a másikra elfelejt csodát tenni, a másikban már a Lázárrá levés, a hit és hitetlenség zavarba ejtő kérdéseinek boncolgatása a terep – fizikaiból metafizikaiba, majd vissza. Turizmus a művészet belső peremén – egyfajta katasztrófaturizmus néhol; olyan metafizikai terekbe, ahol (mint ahogy az ÉS Ex Librise mondja) lehetőség adódik „nagyon jól szorongani”, ahol dermesztő valójukban mutatkoznak meg az emberi gondolkodás könyörtelen korlátai. Ahol a „semmi” a civilizációtól teljességgel mentes övezet; ahol a fekete színű „zacskó ugyanaz, benne a szégyen kultúrkörönként változik”; ahol mindent el lehet mutogatni, „kézzel-lábbal, angolul meg homokba rajzolva bármit el lehet, még egy viccet is […] engem igen, téged igen, talán még Istent is lerajzolhatod. A kovászt soha.” A tárcák kis kitérői, amikben magvas kis megjegyzésgránátok lettek eldugva alattomosan, mindenkoron jelentősebbek magánál a szöveg apropójául kínálkozó ötletnél is. Ezek teszik igazán izgalmassá a kötetet, közhelyességükkel, hétköznapiságukkal, amik a kontextusnak köszönhetően tudnak jól érvényesülni. Nem ad válaszokat, csak kérdéseket. Nem is akar. Persze, ez nem csoda. De a szabadon kószáló gondolatok pálmabora lehet a nagy válaszokat akarás porviharában.