Idefent balsors, odalent sorstalanságRészlet a Lázár-apokrifek című műből

Úgy alakult az életem, hogy ez idáig egyetlenegyszer voltam börtönben; akkor is mindössze fél napig, ráadásul szabad akaratomból, egy forgatócsoporttal. Bizonyos értelemben szerencsésnek vagyok mondható, hiszen akár fél napot is bör-tönben tölteni igen ritkán elhatározás kérdése. Persze, van olyan, hogy az ember reggel felkel, megborotválkozik, villásreggelizik, aztán felveszi az egyenruhát és bemegy a börtönbe. Mondom, ilyen is van, de az más. Meg olyan is van, hogy amikor lehull az első hó, látványosan eltulajdonít valamit a boltból. Nem felvá-gottat és kenyeret, hanem például műszaki cikket, mert ahhoz, hogy a kartondo-bozokkal bélelt telefonfülke helyett legalább az első hóvirágig bent maradhasson a Markó utcában, a kár meg kell haladjon bizonyos összeget. De ez is más. Két-ségtelen, hogy forgatócsoporttal menni a legmásabb, de nekem így alakult.
Persze, ez a fél nap csak erős megszorításokkal igaz, a szabad akarat meg külö-nösen, hiszen Szamosújvárra mentem, és én azért ebben a börtönben nőttem fel. Mondhatni, úgy ismerem, mint a tenyeremet. Amikor például a minket kísérő tiszt nem találta a vizes pincét, ahová egy-két napra falhoz láncolták a politikai-lag arra érdemeseket, csak, mert lánc nélkül könnyen a mellig érő vízbe fúl az ember, de így, csuklótól felfüggesztve, a második nap már meg se kottyan, az első tizenkét óra a kritikus, de utána már szinte potyára rohadnak úszva, lebegve a konyhásokra váró káposzták, meg potyára vinnyognak a káposzták tetején a patkányok, mert a második tizenkét óra már csak dereng, az utolsó huszonnégy-ből meg szinte biztos, hogy csak a vesék emlékeznek bármire is, már ha a vesé-ket még le nem rúgták, szóval, amikor a minket kísérő tiszt nem találta a vizes pincét, mert az nem az ő körzete, akkor súgtam, és enyhe elégedettséggel töltött el, hogy legalább az útvonalra jobban emlékszem, mint apám. Igaz, a többire már ő emlékszik jobban, azzal a fajta fellebbezhetetlen emlékezettel, amivé az amúgy igen fellebbezhető emberi emlékezet hét esztendő után válik.
Hét év, az pont annyi, amennyi idő alatt valaki megfogan, világra jön, és megta-nul olvasni. Vagy amennyi idő alatt valaki megtanul pelenkázni, sót melegíteni, és szülői értekezletre járni.
Szamosújvár román neve Gherla, van, aki leginkább a gyufagyáráról, meg a sose gyulladó gyufáról szóló viccekből ismeri. De mivel a mi családunk itt élt a szamosújvári börtönben, ezért ugyanúgy nem tudtunk nevetni ezeken a vicce-ken, mint a postás viccein az alattunk lakó Goldberg néni, aki meg Auschwitz-ban élt. Nem haragudott ő a postásra, csak az Úristennek sem tudott nevetni a hülye viccein.
– Ne is fáradjon, drágám, mert nekem ez nem megy. Értse már meg, hogy eze-ken a szappanos vicceken én nem tudok nevetni.
– Az biza baj, Goldberg néni. Az nagyon nagy baj, mert humorérzék nélkül élni lehetetlen. De legalábbis kutyanehéz.
Amúgy ezt a postásos dialógust én találtam ki, csak, hogy Goldberg nénit szim-patikusabbá tegyem, szeretnivalóbbá, rokonszenvesebbé, de aligha van erre szüksége. Egyébként meg az a valóság, hogy Goldberg néni messze nem volt ennyire szívélyes, mondhatni egy kiállhatatlan, rigolyás, paranoiás öregasszony volt, aki még a postásban meg a díjbeszedőben is ellenséget látott. Nem is en-gedte be a lakásba őket, inkább kiírta az óraállást, meg a kisablakon át kasszí-rozta be a nyugdíjat, Dombi úr, a hülye postás meg tényleg mindig belekezdett egy zsidó viccbe, de a poénig sose jutott el, nem is akart, azon röhögött, ahogy az öregasszony bevágja az ablakot. Ezt leszámítva áldott jó ember volt ez a pos-tás, újévre kis naptárt adott mindenkinek, mint a kéményseprők, és valószínűleg sose kötött volna élő kutyát a Daciájához, hogy hetvennel száguldva véres hús- és szőrcafattá szaggassa. Csak hát a tréfával nem tudott felhagyni. Meg Goldberg néni nem tudta ezt leszámítani.
Szóval nem volt nagy öröm egy házban élni a paranoiás Goldbergékkel, de hát így alakult. Földszinti lakás kellett nekik, hogy ne másszanak lépcsőt, ha rossz a lift, ezért elcserélték a lakótelepi összkomfortot Csíkosékkal, akik meg évek óta fürdőszobára vágytak. A többi szomszédnak se lehetett túl egyszerű a dolga, ne-künk viszont különösen nem volt felhőtlen a viszonyunk a két öreggel, én ugyanis néha figyelmen kívül hagytam a csendes pihenőt. Ezt főleg Goldberg bácsi nehezményezte, de Goldberg néni kopogtatott fel a seprűvel. Amit első-sorban apám nehezményezett, de anyám kopogtatott vissza a seprűvel. Így be-szélgettek, egészen a csendes pihenő végéig. Aztán egy szép nap Goldberg néni kopogtatás helyett kiállt az udvar macskakövére, kiszólította anyámat, és közöl-te, hogy ők már negyven éve itt élnek Auschwitzban, és ehhez pluszba még ezt a labdajátékot is már nem bírják. Amire anyám közölte Goldberg nénivel, hogy mi meg harminc éve Szamosújváron élünk, úgyhogy a gyerek igenis játszani fog, mert legalább ő ne legyen nyomorék. Szegény anyám még nagyon hitt a játék-ban, de nem is ez a fontos, hanem, hogy ettől kezdve csend volt. Ha néha lab-dáztam, nem kopogtattak, de többnyire nem labdáztam inkább.
Persze, alakulhatott volna másképp is. Például Goldberg néni nyugodtan folytat-hatta volna azzal, hogy ez már mindennek a teteje, nem elég, hogy a kölyök lab-dázik, de a tisztelt szomszédasszony egy kommunista átlagbörtönnel még überelni is akarja az ő Auschwitzát. Amire anyám nagy valószínűséggel azt mondta volna, hogy Goldberg néninek tévedni tetszik, mert azt lehet überelni, ami mérhető, Auschwitz pedig mérhetetlen, ahogy a mi Szamosújvárunk is mér-hetetlen, mert az embertelenség aligha tekinthető mércének. Ez az egyetlen kö-zös bennük, meg, hogy még az unokáink se fognak innen kiköltözni soha. Úgy-hogy nagyon szépen megkéri Goldberg nénit, hogy ne tessen háromtól ötig fo-lyamatosan kopogni, ha a gyerek tíz percig játszik, de különösen ne tessék a mi Szamosújvárunkat semmibe venni. Amire kirohant volna Goldberg bácsi is, és azt üvöltötte volna anyámnak: gyilkos. Amire már természetesen előkerült volna apám is, tudatni Goldberg bácsival, hogy nana, lesz szíves nekünk itt nem gyil-kosozni, mert Rákosi Mátyás zsidó volt. Én hátul, a fáskamráknál jól megvertem volna Goldbergék kisebbik unokáját, aztán jött volna a nagyobbik unoka. Apám jól felpofozta volna a nagyobbik unokát, amire ez a cionista, idegenszívű bagázs természetesen meg nem áll a szekuritátéig, mert nemcsak a kölyök dörömböl, hanem ezek nácik, igen, ahogy mondom, Radulescu elvtárs, ezek ott fenn, Szamosújváron egytől egyig horthysta, revizionista nácik, még a nyolcéves köl-kük is, a vérében van, ráadásul magyar éjfélkor koccintanak. A szekusok meg dörzsölték volna a tenyerüket, és jót röhögtek volna. Nem így alakult. Hogy mi-ért nem, azt magam sem tudom, pedig nagyon szívesen elmondanám.
Szóval apám révén mi itt éltünk egy szinttel Auschwitz fölött, Szamosújváron, egy háromszor hatméteres cellában, ahol hét év után tizennégyből hárman ma-radtak életben, amit elég nehéz lenne relativizálni. Ahogy alattunk hatmillióan éltek hatvan négyzetméteren, plusz két élőhalott, amit szintén elég nehéz lenne relativizálni. Nem utolsósorban meg mindannyian a Lenin utcában éltünk, amit ugyancsak nehéz lenne relativizálni. Mindet egybevetve, egy x sebességgel szá-guldó vonatban y sebességgel repülő légy, az relativizálható, de az is inkább csak odakintről, a töltés mellől szemlélve. Annak viszont, aki a vagonban ül, valahogy eszébe sem jut, hogy az a kurva légy, amelyik percenként az arcának repül, amelyik már ötödik napja nem hagyja aludni, amelyik majd ugyanilyen buzgón kíséri a krematóriumig vagy meszesgödörig, mintha az Úristen mindenre gondolt volna, és csak azért teremtett volna pluszba egy állatot, hogy ilyen utak-ra legyen ki az embert elkísérje, szóval hogy az a légy bárhonnan nézvést is relativizálható lenne.
Apámról készül a film, valami olyasmi lesz, mint amikor valaki végigjárja a recski, vagy buchenwaldi helyszíneket, és megpróbál legalább homályosan em-lékezni arra, amire egyébként minden percében kristálytisztán és végérvényesen emlékszik. Ami immár három évtizede meghatározza még az étel ízét is. Egy fiatal, magyar tiszt vezet körbe. Kifejezetten szimpatikus, barátságos. A pincétől a kivégzőkamráig a gyerekeiről mesél, meg, hogy panelben élnek, pedig a kertes ház lenne az igazi. Restelkedik, amiért nem tud sokat az itt történtekről, de hát itt ma már csak köztörvényesek, akik valódi veszélyt jelentenek a társadalomra. Amolyan cigánytanya. Jönnek, mennek, visszajönnek, ráadásul emberi körül-mények közt. Van könyvtár, filmezzük le azt is, hogy ne csupán a rossz oldalá-ról mutassuk be a börtönt.
Végre eljutunk a kivégzőkamráig. Valami baj van a zárral, a tiszt percekig bíbe-lődik vele, közben folyamatosan bocsánatot kér. Ez az a kamra, ahol néha kivé-geztek, néha meg csak eljátszották a kivégzést, aztán a legények jót mulattak a tréfán, mert a vaktöltény hangjára istenfélő és istentelen egyaránt bepisil.
Ez ma már csak múzeum, mondja büszkén a vezetőnk, aztán felgyújtja a villanyt a tárlókban, hogy szemügyre vehessük a csíkos ruhákat, s a szekérláncnak is be-illő vasakat, amelyekkel a népi demokrácia nevében alig harminc éve embereket láncoltak falhoz. Oldalt frissen lakkozott koporsó. Csak a reprintje annak a falá-dának, amelyben a meszesgödörig vitték azokat, akiket mégis főbe lőttek. Közé-pen kereszt a mártírok emlékére. Mellette hosszú listája a halálra ítélteknek, de még a kísérőnk is tudja, hogy ez csalóka, mert itt, a kivégzőkamrában haltak meg a legkevesebben.
Apámat figyelem, ezért jöttem. Meg, hogy ne egy operatőrnek s egy börtönőr-nek kelljen mentőkocsiba tennie, ha a szíve valamiért mégsem bírja. Anyám szí-ve például nyolcvanháromig bírta, hogy költözhetünk bárhová, albérletbe, panel-lakásba, vagy egy szinttel Auschwitz fölé, valahogy mindig itt kötünk ki, Szamosújváron. Aztán amikor kiderült, hogy majd Pesten is ugyanabban a cel-lában élnénk, mint eddig, akkor már hiába tettem be egy mentőkocsiba, mert a szíve többé nem volt jó semmire.
Apámat figyelem, ezért jöttem. Reggel óta minden erejét összeszedve emléke-zik, mert emlékeztetni akar. Jól leírható célja van az emlékezéssel. Most viszont, hogy kinyílt a kivégzőkamra ajtaja, végre úgy zokogja el magát, mint aki har-mincöt év után hazaért. Pontosan tudom, hogy reggel óta ez az első pillanat, amikor nem gondol semmit se a nemzet, se a maga sorsáról. Amikor nem jut eszébe, milyen volt a vaktöltény hangja, nem veszi számba a vallatóit meg a ti-zenhét csonttörését, nem adja össze, hogy hét esztendő alatt hány targoncányi káposztát evett, nem számolja ki, hogy a cellatársak közül hány volt magyar, román, meg zsidó, és nem állapítja meg keserűen, hogy a pribékek között is ugyanilyen százalékos volt a nemzetiségi megoszlás. Nézem, ahogy áll nagyka-bátban, sírástól eltorzult arccal egy reprint-koporsó előtt, és nem jut eszébe semmi, egyszerűen semmi, még az sem, hogy az a daganat, amiből a múlt héten szövetmintát vettek, rosszindulatú-e. Rosszindulatú. A rendező int, az operatőr rohan, én önfegyelmezek.
Rá pár hétre, hogy a férje rákban meghalt, az öregasszony egy délután kiült az ajtó elé, addig várt, amíg előkerültem, aztán behívott a lakásba. Nem szívesen mentem, nem tudtam, mit akar, de szégyelltem nem bemenni. Akkor jártam itt utoljára, amikor Csíkosék az üveghalakat, porcelán nippeket meg a Jókai összest csomagolták. Most a kredenc és a sezlon helyét leszámítva deszkából tákolt, pla-fonig érő polcok borították a falakat. Jobbra befőttek, balra konzervek, szemben mázsányi liszt, cukor, száraztészta. A huzattól himbálózó izzó huszonöt wattnyi fényénél olyan volt az egész szoba, mint egy barakk, amit tartósított élelmiszer-rel teletömtek. Üljek le, mondta az öregasszony, majd a sezlon alól előhúzott egy pár cipőt, és elém tette. – Ez még egy nagyon jó cipő. Príma, faszeges cipő, nem ázik be – mondta. – Ha egy kicsit nagy, papírral ki kell tömni. Majd úgyis belenősz.
Igazából valami Istenhez, emberhez, tavaszhoz méltó dologról akartam írni, de úgy látszik, elég pocsék volt ez a március. Nem jut róla eszembe más, csak egy vizes pince, egy reprint-koporsó, meg ez a príma, faszeges cipő, amibe végül belenőttem.