KÁROLY avagy az irodalom története

Élt hajdan Marosvásárhelyen egy Piros Károly nevezetű fiatalember, aki csótányirtással és egértelenítéssel foglalkozott. Az erdőn túlról érkezett, egyik lába négy centivel rövidebb volt mint a másik, és ezerkilencszázhetvenhárom március hatodikáig nem szerette senki. Aznap viszont amint befejezte a csótányirtást, úgy döntött, hogy oldaltáskájából nem a számlafüzetet veszi elő, hanem a vonalasat. Hátán a permetező palackkal, jobbjában egy gyűrött iskolásfüzettel megállt a szoba közepén mint valami eltévedt búvár, mélyen apám szemébe nézett és azt mondta:
- Bartis úr, én költő vagyok!
Azon az éjszakán még csak a helyesírási hibákat javítgatták. A következőn már stilizáltak is, a harmadikon pedig Piros Károly felvette szülőfaluja nevét. A versei és a rovarirtós palackja mellett ekkor már a bőröndje is vele volt, és nem maradt fenn apámmal hajnalig, hanem az előszobába kirakott fotelágyon aludt. Reggel hétkor Kakasdi Piros Károlyként ébredt, félnyolcig ült a fürdőszobában, nyolcra ment irtani.
Hetvenhárom márciusában még arról volt szó, hogy arra a pár napra lesz a vendégünk, amíg új albérletet nem talál. Mert annak az öregasszonynak, akinél lakott, nos, annak az öregasszonynak a minap kilencből hét macskája egycsapásra megdöglött, és az ő vegyszerére lett kenve minden. Arról nem is beszélve, hogy a vénasszonyt valami Vasilescunénak hívják, amit ugye nem kell tovább magyarázni, ő pedig ilyen névvel, hogy Kakasdi Piros, hiába is bizonygatná, hogy legfeljebb indirekt mérgezés történhetett, az egereken keresztül. Igen, ő a lakbéren kívül, pusztán szívességből lemérgezte az egereket, amiről az a Vasilescuné most persze hallgat. Apám is láthatja, hogy ez lassanként nemzetiségi ügy lesz.
Apám leginkább azt látta, hogy ez a fiú minimum három hónapja nem tudott lakbért fizetni és most itt áll egy palack csótányméreggel, egy füzetnyi felező nyolcassal, meg egy bőrönddel. Anyám pedig, hogy azt az inget, aminek az ujja kilóg a bőröndből, legalább három hónapja illett volna kimosni.
Tehát arról volt szó, hogy arra a néhány napra. Mindet öszeadva öt és fél évig lakott nálunk. Ott élt egy sánta ember az előszobánkban, egészen szorosan a beépített szekrény mellett, és éjjelente verseket írt. Nem tudom, hányszor rúgtuk ki, csak azt, hogy ugyanannyiszor hívtuk vissza.
Velünk költözött a téglagyár mellől az óvárosba.
Tőlünk vitték katonának majd nálunk kereste a katonai rendőrség.
A mi fészerünkben bújt el, miután kiderült, hogy nem tud fúvós hangszeren játszani, de teljesen jól belefér egy tankba, nekünk üvöltözte a milicista, hogy két különböző méretű sípcsont még nem kellő ok a román néphadseregből való szökésre, és mi voltunk a leginkább meglepődve, amikor a legények hátraballagtak az udvar végébe, egy szakszerű rúgással kinyitották az egyébként nehezen járó fészerajtót, majd a fásládánkból előcibálták Piros Károlyt, mint bűvész a nyulat.
- Te meg mióta vagy itt? - kérdezte apám.
- Egy hete - mondta a milicista, mert Károly az éhségtől már nem tudott beszélni.
Legvégül még azt is nekünk kellett elintézni, hogy ne kapjon három évet, főleg pedig, hogy mégse tankos legyen, hanem disznópásztor. Tehát semmi oka nem volt, hogy ne egyenesen hozzánk jöjjön amikor leszerelt. Így hozzánk jött.
Ha azt a fásládában töltött hetet is hozzáadjuk, pontosan öt és fél éve lakott nálunk, amikor meglátogatott minket egy igen nagydarab hölgy, a Vereczkey Mimi. Nem érdekből jött, hanem emlékezni. Ugye, milyen rég nem láttuk, mondta, ami igaz volt ugyan, de anyám nem talált benne semmi kivetnivalót.
Mimi a cikóriakávénkhoz nyugati cigarettát kínált körbe aranytárcából, bevett egy fejfájáscsillapítót egy másik aranytárcából, elővett egy névjegyet az új címével egy harmadik aranytárcából, majd leszopogatta a kiskanálról a fel nem olvadt cukrot és magával vitte Károlyt. A költő sem a verseiért, sem a rovarírtós palackjáért nem jött vissza soha.
Aztán két hónappal később vizitet tett nálunk egy díszmagyaros úr. Ő vitéz Kakasdi Piros Vereczkey Károly, mondta, mert a felét még nem tudtuk. Nem akar sokáig zavarni, csak azért jött, mert emlékezete szerint nekünk már van külfölddel kapcsolatunk, de pszt, erről inkább halkan, és most neki is kéne egy ilyen kapcsolat. Dehogy, dehogy üzleti okokból. Ez nemzetérdek. A sétapálca? Hogy minek neki a sétapálca? Hát mi ennyire feledékenyek vagyunk? Az neki föltétlenül előnyös a lába miatt.
Majd vetett egy pillantást a zsebórájára, Patek, Philip Patek, mondta, ezek a legpontosabbak, csak egyszer kellett a jó öreg Vereczkey bácsikának igazítania a mutatókon, amikor bevezették ide ezt a nyomorúságos román időt. Istenem, hogy azóta mennyit szenved a magyar, ugye, drága barátom? Azért még gondold meg, hiszen nemzetérdek. Na persze, ti sem járnátok rosszul, tette hozzá, s még mielőtt apám kirúghatta volna, gyorsan leszopogatta a kiskanálról a fel nem olvadt cukrot és elsietett.
- Hol az a kurva palack - kérdezett anyám, mert le akarta Vereczkey urat csótányirtóval önteni.
Természetesen azt hittük, hogy Károly besúgó lett, hiszen akkoriban senki más nem viselhetett díszmagyart, csakis a besúgók. Szó se róla, voltak a spionoknak még egyéb privilégiumaik is, de mi ezt irigyeltük a legjobban.
Persze, tévedtünk. Károly egyszerűen kapott négy kiló húsz deka aranyat plusz egy ennél is súlyosabb jegygyűrűt, amitől megbolondult. Ki ne hallott volna már ilyet? Kezdetben csak kicsit bolondult meg, aztán nagyon. Tizenöt esztendő múltán - amikor az arany elfogyott - pedig már annyira, hogy felkeresett minket Budapesten, egyik kezében egy vázlatfüzettel, másik kezében egy üveg tengeri iszappal megállt a szoba közepén mint valami eltévedt búvár, mélyen apám szemébe nézett, és azt mondta:
- Ferikém, én megmenthetem a nemzetet!
Nem kért többet a művelethez, csak százmilliót. Neki ebből haszna egy szál se, ha a népről van szó, akkor ő nonprofit, de a mai cudar világban ennyibe kerül egy barlang megépítése ebből a gyógyiszapból. Hát persze, hogy ki kell szárítani vályognak, ő nem hülye. Az a lényeg, hogy ez a fajta tengeri iszap legyen, mert ez felfogja a gonosz rezgéseket. És ebben a barlangban élhet majd békességben minden magyar az idők végezetéig. Végre mind együtt, zsidók, cigányok, de főleg románok nélkül. Az egész nem lesz nagy, hiszen a jó ember kis helyen is elfér. Majd ott irigykedik az ajtó előtt az összes román, amikor jön a vég.
Lettek volna még ötletei, de pillanatokon belül kiderült, hogy nincs apámnak rongyos százmilliója a nemzetre. És Piros Károly akkor úgy elment, hogy többé valóban nem láttuk soha. Iszapmagyar, mondtam, amikor becsuktam utána az ajtót, mert már elég nagy voltam akkor, de még cinikus.
Aztán másfél évvel később egyszer még felhívott telefonon, kérdeztem, adjam-e apámat, mondta, hogy ne, inkább velem szeretne.
-Miért pont velem? - kérdeztem.
-Mert te biztosan nem vagy olyan hálátlan - mondta. - Emlékszel ugye, mennyit segítettem nektek, amikor tele volt csótánnyal a kamra?
-Emlékszem, - mondtam - mintha tegnap történt volna.
-Pedig még gyerek voltál - mondta.
-Az voltam - hazudtam.
-Akkor segítesz? - kérdezte.
-Nincs százmillióm - mondtam.
-Már nem is kéne - mondta.
-Akkor mit segítsek?
-Elraboltak - mondta.
-Kik? - kérdeztem.
-Az ufók - mondta sírva.
-És mit akartak? - kérdeztem nevetve.
-Ne nevess - mondta. - Majd te is megtudod, milyen az, amikor a holdról egy sugárhajtású koporsóval érted jönnek.
-De most itt vagy Pesten?
-Most itt - válaszolta, - egy szanatóriumban. Megvannak még a verseim?
-Valahol biztosan - hazudtam.
-Jók, ugye? - kérdezte.
-Hát persze, hogy jók - hazudtam ismét és nem nevettem többet. -Meglátogassalak? - kérdeztem.
-Ne látogass meg - mondta.
-Miért? - kérdeztem ismét.
-Mert levágták a lábam. Te is író leszel?
-Talán, nem tudom még - válaszoltam.
-Ne légy író - mondta, - író az ne, semmiképpen.
-És ha mégis? - kérdeztem.
-Akkor ne hagyd abba soha, mert megbolondulsz. Ezt ígérd meg Károlynak.
-Jól van, megígérem, nem fogom abbahagyni. De akkor nem bolondulok meg? - kérdeztem sírva.
-Akkor nem - mondta nevetve, fél lábbal egy pesti szanatóriumban, ahol másnap meghalt.
-Vonat vágta le? - kérdeztem.
-Nem, egy orvos - mondta.
-Miért? - kérdeztem.
-Mert elfertőződött a gyógyiszaptól. Egy hétig tartottam benne, meg is nyúlt négy centit, nem lettem volna sánta, csak elfertőződött közben.
-Mit segíthetek? - kérdeztem, de Károlynak elfogytak a kettesei, a nővér sem akart több pénzt adni egy bolondnak és már csak annyit hallottam, hogy: kérlek, írjál...