KetreclakókBartis Attila sikerkönyvéről, az erdélyi otthonról és a kitépett útlevéllapokról - Tornai Szabolcs interjúja

Mintha valamelyik hajdani irodalmi kávéház törzsvendége volna, és a XX. századi magyar irodalom nagyjaival naponta rázna kezet. Bartis Attila öt éve keltett feltűnést A nyugalom című regényével, amely azóta sem hagy neki nyugtot: csaknem tíz nyelve fordították le, színdarabváltozata máig sikerrel fut a Nemzeti Színházban, ősszel pedig film készül belőle Alföldi Róbert rendezésében.

– Számított rá, hogy a regénye ilyen hosszan tartó sikert hoz?
– Természetesen nem számítottam rá, de külön öröm volt, hogy miután a könyvem tavaly szeptemberben megjelent németül, idén januárban az SWR német közszolgálati rádió-tévé állomás listáján első helyezést ért el. Addig nem is hallottam erről a listáról, aztán több mint egy hónapig a vízcsapból is ez a hír folyt, de ami igazán meglepett, hogy nemcsak a magyarok vetették rá magunkat a hírre, hanem, hogy más országok is mennyire komolyan veszik ezt a listát. Nem telt el egy hét, máris jelentkezett egy francia és egy amerikai kiadó is. A franciával már megvan a szerződés, az amerikaival még folynak a tárgyalások.
– Milyen nyelveken olvasható A nyugalom?
– Az első fordítás a spanyol volt 2003-ban, aztán jött a bolgár, a lengyel, a német, az észt és a török, a román a napokban jelenik meg, nemsokára elkészül a francia, és hamarosan meglesz az angol is.
– Kinek ír? Önmagának, vagy lebegnek képzeletbeli olvasók is a szeme előtt?
– Ha az ember csak magának ír, akkor az nem kerül nyilvánosságra, de azt sem mondhatnám, hogy bármiféle olvasók lebegnének a szemem előtt. Van bennem valamiféle megnyilatkozási kényszer, és mint minden író, én is azt szeretném, ha az írásaim másoknak is jelentenének valamit, de hogy ezek a mások pontosan kik, sosem érdekelt írás közben.
– A nyugalom rendkívül bensőséges, intim regény. Mennyire önéletrajzi és mennyire fiktív alkotás?
– A dokumentarista irodalmat sosem szabad összekeverni a fikcióval. De hogy a fikcióba a valóságelemek hogyan szivárognak bele, az más tészta. Szent meggyőződésem, hogy nincs olyan fikció, amely ne állnak összefüggésben az író élettapasztalataival, és hogy ezek mennyire áttételesen vagy konkrét formában kerülnek be a szövegbe, mindegy, mert így is, úgy is egy önálló, saját törvényekkel rendelkező világ jön létre. Egy mondaton vagy bekezdésen belül rendkívül különböző dolgok alkothatnak egy másfajta világot, de ez nem jelenti azt, hogy összetéveszthetők a valósággal. Ez a megkülönböztetés még a tárcairodalomra is érvényes. A Lázár apokrifek című legutóbbi kötetem, amely tizenkét tárcából áll, számos dokumentarista jellegű részt tartalmaz, de ezek sem tisztán a valóságot tükrözik.
– A nyugalom mint regény és mint színdarab egyaránt azt a határozott benyomást kelti, hogy a szerző keservesen megszenvedte azt a szélsőséges anya-fiú kapcsolatot, amelyről a mű szól.
– Tizenhárom éves voltam, amikor édesanyám meghalt, és sosem volt színésznő. Ezenkívül nyoma sem volt benne zsarnoki hajlamnak, szöges ellentétben a regénybeli anyával. Amikor annak idején bejártam a próbákra, azt hiszem, éppen az anyát alakító Udvaros Dorottya kérdezte tőlem, hogy honnan tudok ennyit a színházról. Azt feleltem: onnan, hogy leültem az íróasztalhoz. Erről a betegesnek mondható anya-fiú viszonyról is onnan tudok ennyit, hogy leültem az íróasztalohoz. Az íróasztalnál éltem át, ahogy a színházat is, vagy mondjuk az ötvenes éveket, pedig semmiféle közvetlen tapasztalatom nem lehet róluk, hiszem 1968-ban születtem Marosvásárhelyen.
– Hol szokott írni?
– Pesten itt, a Vas utcában, Erdélyben pedig Szárhegyen. Időm egyharmadát igyekszem otthon tölteni Erdélyben.
– Mióta tekinti írónak önmagát?
– Gyerekkorom óra írok, de nyilvánvaló, hogy az íróvá válás nem egy csapásra történik, hanem egy folyamat. Voltaképpen írónak éreztem magam már jóval az első kötetem, A séta megírása előtt is, de ha azt nézem, hogy mi volt számomra a nagy iskola, akkor arról a hat esztendőről kell beszélnem, amely alatt A séta elkészült. Itt írtam Pesten, mivel 1986 és 1992 között alig járhattam haza Erdélybe. A második kötetemet, A kéklő párát hol Pesten, hol Szárhegyen írtam, nomád életet éltem, mindig cipeltem magammal a kéziratot.
– Voltaképpen két otthona van, az egyik Erdélyben, a másik Budapesten?
– Igen, bár nem könnyű. Nagyapám halála után örököltünk egy házat Gyergyószárhegyen, és oda járok vissza, bár Marosvásárhelyen éltem 1984-ig. Nyilvánvaló, hogy tizenhat éves korában az ember nem önszántából hagyja el a szülőföldjét. 1984. november 15-én telepedtem át édesapámmal, Bartis Ferenccel, néhány évvel édesanyám halála után. Édesapám az ötvenes-hatvanas években politikai okokból tíz évet húzott le börtönben, és a nyolcvanas években megvolt a veszélye, hogy visszakerül, ezért jöttünk el. Meg akartuk őrizni a román állampolgárságunkat, de csak úgy engedtek el, hogy aláírattak velünk egy nyilatkozatot, amelyben le kellett mondanunk a román állampolgárságról. Ezzel ki is tiltottak bennünket az országból. Én csak 1990. január 2-án térhettem vissza, édesapámat pedig még 1991 decemberében sem engedték be nagyapám temetésére. A román határőrség azt a trükköt alkalmazta, hogy az útlevelével elvonultak a kisházba, és amikor kijöttek, azt mondták, az útlevél érvénytelen. Hogy miért? Mert hiányzott belőle négy oldal. Szépen kitépték belőle. Aztán épp Németországban tartózkodtam, amikor értesültem arról, hogy Ceaucescuékat kivégezték, és furcsa módon ugyanezen a napon tudtam meg azt is, hogy gyermekem született. Nyomban Pestre, majd Erdélybe utaztam. 1990 óta tehát kétlaki életet élek.
– Tudtommal, most Berlinbe készül. Mi célból, mennyi időre?
– Kaptam egy német irodalmi ösztöndíjat, és ezzel egy évig élhetek kint. Ez az első alkalom, hogy ösztöndíjjal külföldön lehetek. Eddig csak rövid időket töltöttem Németországban, amikor felolvasóesteket tartottam, amikor fotókiállításom volt Frankfurtban, vagy A séta német megjelenésekor. Azt tervezem, hogy az új regényemen fogok dolgozni. Hiányzik a regényírás, nyomasztó, hogy évek óta nem művelem. A sétával egyszerűbb dolgom volt, mert 1992 őszén pontot tehettem a végére, és nem kellett vele többet foglalkoznom. Sok volt már A nyugalomból. A filmváltozathoz csak úgy járultam hozzá, hogy semmiképpen nem vállalom a forgatókönyv megírását. Végül Garaczi Lászlóra esett a választás, aki már elkészítette a forgatókönyvet, és őszintén mondhatom, remek munkát végzett. A film valamivel közelebb áll a regényhez, mint a színdarab. Nyilvánvaló, hogy a rendező, Alföldi Róbert még módosít a forgatókönyvön, de nekem eszem ágában sincs beleszólni a munkálatokba, legfeljebb néhány forgatási napra látogatok el kíváncsiságból, semmi több.
– A tervezett regény miről szól, ha nem titok?
– Egy fényképészről, aki haldoklik, és már csak néhány hónapja van hátra. Egyszer már elkészült belőle száz oldal, de nem voltam vele elégedett, a szemétkosárban végezte. Ennél a művemnél megfordult a sorrend, mert először színdarab formájában írtam meg a szolnoki színház számára, szeptemberben kezdik próbálni.
– Az írás mellet fotózik is, több kiállítása is volt már. A két művészeti ág mennyire válik el vagy kapcsolódik össze az ön életében?
– Nálam a kettő kölcsönhatásban van, mert a fotográfiát sem tudom történet vagy időbeliség nélkül elképzelni, szinte kizárólag sorozatokat készítek. És néhány kisebb sorozatot leszámítva nyolc éve egyetlen nőt, a kedvesemet fényképezem, csaknem harmincezer kép készült el eddig. Megszállottság nélkül semmit sem tudok csinálni. Minden egyes képet albumba képzelek el, vagyis a könyv bal és jobb oldala lebeg a szemem előtt, miközben fényképezek, ennek ellenére még nem tudom, hogy az egészet hogyan lehetne formába önteni, egyelőre még nem látom a munka végét.
– Sikeres íróként és fotósként mit gondol az irodalom és a művészet háttérbe szorulásáról? Vissztérhet az az idő, amikor az írók, művészek hatással lehetnek a világ folyására?
– Szerintem ma is hatással vannak rá, csak ma már nem illik ilyesmiről beszélni. Ugyanazt a funkciót, amit az elmúlt pár ezer évben betöltött az irodalom, az elkövetkező pár száz évben is be fogja tölteni. Csak azért mondok pár száz évet, mert azért elég borúsan látom a jövőt. De amíg ember él a Földön, lesz zene és irodalom, efelől egészen biztos vagyok. Az persze, hogy hogy milyen korban milyen presztízse van az irodalomnak, már más kérdés. Bár a német szellemi életről csak felszínes tapasztalataim vannak, úgy érzem, a németeknél nagyobb a súlya az irodalomnak, mint idehaza. Ősszel Zürichben jártam, és amikor megérkeztem a szállodába, az igazgató A nyugalom német fordításának kinyitott példányával fogadott, és arra kért, dedikáljam a szálloda könyvtára számára. Szerintem ez egy beszédes eset. Mert van-e idehaza olyan szálloda, amelynek saját könyvtára van? Ráadásul olyan szálloda, amelynek fontos, hogy dedikáltassa az írókkal a műveiket? Nem hiszem, hogy Németországban arányosan többen olvasnak irodalmat, mint idehata, de kint érezhetően nagyobb a tétje az irodalmi alkotásoknak. Kint máig presztízskérdés az irodalom.
– Magyar íróként mennyire érzi elszigetelve magát? Mert hát a magyar társtalan nemzet itt Európában.
– Érdekes tapasztalatom, hogy A nyugalomban érintőlegesen, mintegy körítésként írtam a rendszerváltásról is, és míg a magyar kritikusokat ez egyáltalán nem érdekelte, a német kritikusok ezzel foglalkoztak a leginkább. És a lengyeleket is nagyon érdekelte. Azt lehetne hinni, hogy a magyar rendszerváltás minket izgat a legjobban, más nemzeteket pedig teljesen hidegen hagyja, de mégsem. Azt hiszem, túlzás, hogy nyelvünkbe és történelmünkbe bezárva ülünk Európa közepén. Ez lehet valamiféle nemzeti komplexus, de a valóságalapja erősen megkérdőjelezhető. Amikor 1999-ben a Frankfurti Könyvvásáron Magyarország volt a díszvendég, és az egyik alkalommal a kisebbségi lét volt a téma, és én is felolvastam, tömve volt a terem emberekkel.
– Mennyire kapcsolódik tudatosan az Erdélyi irodalomhoz? Erdélyi vagy magyar írónak tartja magát?
– Ez egy nehéz kérdés, és nem biztos, hogy feltétlenül határozott választ kellene adni rá. Szívem szerint nem választanám szét a magyar és az erdélyi irodalmat, noha ez utóbbinak számos sajátos ismertetőjegye van. Hogy honnan jövök, hol nőttem fel, mit szívtam magamba, akarva-akaratlan nyomot hagy az írásaimban. Hosszú időbe telt, mire szépprózában leírtam azt, hogy Budapest. Én magam is meglepődtem, hogy A nyugalom fő színtere Budapest lett. De még idő kell ahhoz, hogy Budapest ugyanolyan szerves része legyen az írásaimnak, mint Erdély. Hiszen Erdélyben érzem igazán otthon magam. Ha szabad kissé közönségesen fogalmaznom, szívesebben lépek lószarba Szárhegyen a Nagypatak utcában, mint Pesten kutyaszarba a Nagykörúton. Viszont a gyerekeim Pesten születtek, és mégiscsak huszonkét éve élek itt. A lányom tizenhat éves lesz, a fiam tizenhárom múlt, és most húsvétkor végre ők is megtudhatták, hogy milyen az a húsvét, amely az apjuk emlékeiben él. Jöttek a szomszédok székely harisnyában, harmonikaszóval, fenyőággal locsolni, nyakon öntötték a lányokat éjfél előtt öt perccel, aztán mentünk éjféli misére. Hajnalban felmentünk kokonyát szenteltetni. Ha Szárhegyen kiülök a tornácra, a föld föld, az ég ég, helyükön vannak a dolgok.