Csáki Judit: Szkander

Anyám, Kleopátra - A Nemzeti Színház előadásáról

Ez bizony egy egészen jó regény, bizonygatom magamnak és egyéb hitetlenkedőknek, akik épp kiájulnak a Nemzeti Színház stúdiójából az előadás után. De mivel A nyugalom és az Anyám, Kleopátra köszönő viszonyban sincsen egymással, reménytelen a helyzetem, még magam előtt is. Pedig Bartis Attila írta mindkettőt – de tán épp ez a baj.

Nem szórakoztatok én most senkit azzal, hogy végigszaladok a tartalmi különbségeken; pedig szórakoztató lenne, hiszen, mint mondtam, a regény jó. A Nemzeti Színház stúdiójában játszott darab viszont nem egyszerűen rossz, hanem önmaga ellensége: zavaros és érthetetlen, tétova és bizonytalan.


Szilágyi Zsófia: Az iszapba ragadt idő

“Nehéz erről a könyvről írni.”, mondja Rácz Péter Bartis 2001-es könyvhétre megjelent második regényéről. (ÉS, 2001. okt. 12., 21.) Továbbléphetünk a rövid írásban tovább nem részletezett véleményből: nehéz az igen erőteljes olvasói élményt értelmezéssé transzformálni, ha nem a személyes benyomások rögzítését tekintjük a kritika elsődleges feladatának; nehéz kritikusként működni úgy, hogy a szöveg már-már bosszantóan magával ragad az első olvasáskor; nehéz beismerni azt, hogy közelebb érzem magamhoz a “Cosmo lányok” álláspontját, mint az első kritikák némelyikének fanyalgását: “A magam részéről évek óta nem olvastam ilyen jól megírt könyvet, pedig, Cosmo lány becsületszavamra, nem szorult belém több az egészséges sznobizmusnál.


Weéry Imre: Bartis Attila: A nyugalom

Az író arról ír, hogy ő író, és meghalt az anyja. De egy anya halálába nem tud

csak úgy beletörődni egy író. Lehet, hogy ez szakmai ártalom, lehet, hogy több

annál. Kényszeresen nekilát, hogy megírja azt, ami az anyjára vonatkozik. Hogy

milyen kapcsolatban állt az anyjával életében. Mindazt, ami a halál előtt

fontosnak tetszett.


Nagy Hajnalka: Szubjektumkioltás szubjektív módon

A nyugalomról

Bartis Attila könyveiben úgy mesél, „ahogy az útszéli nyomókutakból zubog a víz”, s meséje hatalmas folyóvá terebélyesedik.

Bartis Attila könyveiben úgy mesél, „ahogy az útszéli nyomókutakból zubog a víz”, s meséje hatalmas folyóvá terebélyesedik, mely úgy szippantja magába az olvasót, akár dühödt folyó örvénye az arra lubickoló, gyanútlan úszót. Birkózásukkor hol az egyik, hol a másik kerekedik felül. Végül az olvasó, de elképzelhető, hogy a könyv, ami nem baj, mert lehet, hogy rálelünk a titok nyitjára. Arra, hogy nem a Holdon kell keresnünk a nyugalom támaszpontot, a mare tranquillitatist, hanem valahol egészen közel, a mélyben. S aki egyszer lenézett e dühödt folyó mélyére és onnan vissza tudott úszni a felszínre, az valamit megértett, még ha ezúttal a kagylóban nem is talált rá az igazgyöngyre.


Bátor, tragikus könyv

Válogatás Bartis Attila A nyugalom című regényének német kritikáiból

Bartis Attila: Die Ruhe. A nyugalom.

Nos, nem kell A nyugalom című regényt máris az irodalom állócsillagai közé emelni, de ez a mű, mely Magyarországon 2001-ben jelent meg, s melyet Relle Ágnes ragyogóan fordított le németre, a szerző fiatal korát tekintve megdöbbentő biztonsággal és könnyedén kezeli a súlyos történelmet. (...) A nyugalom kiválóan olvasható, szigorúan megmunkált próza, mely - különböző visszatekintések, a vezérmotívumok összekapcsolódása és finoman megszerkesztett tükröződések által - hihetetlenül komplex és magával ragadóan lendületes. (...)

Tragédia? Komédia? Bartis Attila kiválóan ért hozzá, hogy ezt a kérdést folyamatosan lebegtesse. Irónia és melankólia, kritika és metafizika, erotika és a földi lét súlya keveredik - Milan Kundera korai regényei óta nem olvashattunk ilyen könyvet. (...)


Szabó Tibor: Isten, gálya, napló

A nyugalomból ismerős próza folytatódik itt, szó sincs fajsúly nélküli lebegésről vagy a tárcákban szokásos felejthető szórakoztatásról, Bartis komor világokat épít és mozgat az írásokban...

Nem teljesen értem a kötetnek ezt a szerencsétlen, utánérzős (és kicsit nyegle) felütését, ugyanis a címadó szöveget követő tizenegy történet egyáltalán nem ilyen. A nyugalomból ismerős próza folytatódik itt, szó sincs fajsúly nélküli lebegésről vagy a tárcákban szokásos felejthető szórakoztatásról, Bartis komor világokat épít és mozgat az írásokban...


Láng Zsolt: Az év regénye

Valaki azon kesereg, hogy Bálint Tibor és Gion Nándor halálával oda lett a jó magyar elbeszélés. Igaza van, ha csupán őket olvasta, másképp marhaság. Bartis Attila kötete az idei könyvhéten jelent meg. Ámbár a tizenkét írás kétfelé is kifut az "elbeszélés" definíciójának keretei közül. Egyrészt a "tárca" a fogalomhasználat gyakorlatában kevesebbet jelent, másrészt viszont a "tizenkét" többet - nem mindig, de itt igen: ugyanis a tárcák drámaian föl vannak fűzve az év madzagára. Az évről szólnak, örvénylő, le-lebukó, fel-felmerülő hordalékáról. Másképp mondva: olyan ez a könyv, mint egy igazi folyó, de nem a víz számít, hanem a víz mélye, a kavargása, a nyújtózkodó halhát...


Harci Andor: Az ember, aki nem látott csodát

„Boldog karácsonyt” – kezdi valamikor 2003 decemberében vagy 2004 januárjában Bartis Attila első, az ÉS-ben megjelenő tárcáját, aminek helyből a legelején felsorolja azokat a körülményeket, amelyek a tárcák megírásában gátolnák. Féltucatnyi „vagy” közt a következőket is olvashatjuk: „nagyon gyorsan megfeledkeznék róla, hogy az Irodalmi fogalomtár szerint a tárca alapvetően egy könnyed, szellemes műfaj”. Nincs is ezzel semmi baj; csak miután végigolvastuk az év minden hónapjára kijutó szöveget, akkor gondolkozhatunk el esetleg azon, hogy akkor hogy is van ez? itt egy gyűjteményes kötet, amelyben elvileg könnyed, szellemes tárcák szerepelnek. És bár szellemesnek szellemesek, egyik sem mondható igazán könnyednek. Ha tehát Bartis Attila erről már helyből az elején megfeledkezett, hogy sikerült mégis rendre megírnia az összeset?


Farkas Zsolt: Szép és jó és szép és jó

Amikor belelapoztam Bartis Attila könyvébe (1995), az égvilágon semmit nem vártam. Úgy értem, semmi jót. Fogalmam sincs, honnan ez a „várakozás”, miért vagyok rászokva arra, hogy ne várjak semmit egy (gyaníthatólag) fiatal és első kötetes magyar írótól. Ehhez képest kellemes csalódást okozott a könyv. Egyszerre elolvastam kábé a feléig, aztán, objektív akadályoztatás következtében, hónapokig nem vettem a kezembe. Aztán, immáron határozottan pozitív várakozásokkal, újra, ezúttal az elejétől a végéig. És ezúttal, természetesen, ismét csalatkoztam. Szó sincs arról, hogy A séta nem jó könyv, hogy szerzője nem tehetséges író.


Á. Serey Éva: Anyám, Kleopátra

Bartis Attila drámája a Nemzetiben

Egy jó mű átemelése egy másik műnembe mindig kockázatos vállalkozás, hiszen az anyagnak megvan a maga természete, amely szinte kiköveteli a megformálás mikéntjét. A jó epika rétegzettebb, többsíkú, jelentésgazdagabb lehet, az érzékeny befogadóban könnyebben hozhatja mozgásba a képzettársítások tartományát. A drámai szöveg - kevés kivételtől eltekintve - egyneműbb, már csak az élőbeszéd szabályai miatt is. Ugyanaz a mondat a színész szájából hiteltelen, netán hamisan szól, holott az epikus mű folyamatában teljesen a helyén volt.