Láng Zsolt: Az év regénye

Valaki azon kesereg, hogy Bálint Tibor és Gion Nándor halálával oda lett a jó magyar elbeszélés. Igaza van, ha csupán őket olvasta, másképp marhaság. Bartis Attila kötete az idei könyvhéten jelent meg. Ámbár a tizenkét írás kétfelé is kifut az "elbeszélés" definíciójának keretei közül. Egyrészt a "tárca" a fogalomhasználat gyakorlatában kevesebbet jelent, másrészt viszont a "tizenkét" többet - nem mindig, de itt igen: ugyanis a tárcák drámaian föl vannak fűzve az év madzagára. Az évről szólnak, örvénylő, le-lebukó, fel-felmerülő hordalékáról. Másképp mondva: olyan ez a könyv, mint egy igazi folyó, de nem a víz számít, hanem a víz mélye, a kavargása, a nyújtózkodó halhát...

A kötet elején idézett Irodalmi fogalomtár a tárcát könnyed, szellemes formának nevezi. A tárca bölcsessége a könnyedség, mondhatnánk (mint ahogy kőé a keménység). Közvetlen formában nyomon követhető, ahogy ugyanarról, amit az olvasó is átélhet, "a mindennapokról" mit és hogyan tudósít. Ha látod, hogy arról, amibe véletlenül te is bele kerültél, miket mond a tévé, akkor fog kiderülni, miféle híreket látsz nap mint nap, mennyire kell hinned nekik.
Tizenkét tárca, mindegyik Istenről, ígéri az első, hát igen, hosszú az Úristen, nem róla szól, azaz mégis. Nem az a fontos, hogy hiszünk-e Istenben, hanem hogy tudunk-e úgy élni, ahogy Isten akarja. Ez BA bölcsessége.
Mitől jók ezek a tárcák? Jók attól, hogy az emlegetett aktualitás megvan bennük. "Idefent balsors, odalent sorstalanság" - utalás a Sorstalanság írójának Nobel-díjára. "Felvidék visszatért" - utalás az uniós csatlakozásra. Jók attól, hogy az aktualitást visszanyomja a víz alá a játék. Jók attól, hogy a közvetlenségen túl még másképp is bevonja az olvasót, például minduntalan kérdéseket tesz föl neki: te vajon hogyan csinálnád, mit tettél volna, ha ott ülsz egy tengerparti vendéglőben, ahol ez és ez történik. Ráveszi az olvasót, hogy maga is tegyen fel kérdéseket. Vagy hogy maga is fabrikáljon különféle meghatározásokat, például számtanosítsa a politikai világhelyzetet: "Összeadod szeptember tizenegyet Nagaszakival, azt beszorzod néhány napalmot szállító repülővel, az egészet kivonod a normandiai partraszállásból..." Jók attól, hogy komolyan veszik a szavakat, és persze nem komolykodnak velük. És valahol itt van a lényeg. A lényeg az a művészi átdolgozás, amelyben a mindennapiságból mondat lesz. Vagy csak egyszerűen: ahogy mondat lesz. A BA-mondat indázó, de amit körbefon, akár a Bűnbánó Magdolna szobra, hol megejtően könnyezik, hol meg kusza, fénytelen a tekintete - mindig van bennük, a mondatok körülindázta térben számottevő, tragikus elmozdulás. A mondat élő, mint az inda, ha türelmesen figyeled, akkor láthatod, amint elindul, behálózza a papírlapot. Ha lefilmeznéd, majd gyorsítva lejátszanád, e trükk mutatná, hogy csápjaival milyen erőteljesen és ugyanakkor kétségbeesetten, izgatóan fonja körül a Bűnbánó Magdolna szobrát.
A lényeg mégsem a mondat. Még akkor sem, ha a mondatok fontos dolgokat jelentenek ki - ha már van mondat, akkor abban legyen axiomatikus építkezés, a világot leíró geometria, ámde nem ez a lényeg. A mondatbeli definíció folyton elmozdul: hozzátevős mondatok ezek, tapadnak hozzájuk az új és új mondatok, és aligha lehet tudni, melyik a gazda, ahogy golyók közé esett mágnesgolyó is az egész doboz tartalmát kihúzza... bogáncsos mondatok, delejezők (magnetisieren). "Mert ahol semmi nincs, onnan föltétlenül tisztábban látja az ember a dolgokat. Az egészet egyben. Nincs ez túlmisztifikálva, vannak helyek, ahonnan a dolgokat másképpen látni. Persze, lehet, hogy nem tisztábban, jobban, de mindenesetre másképp, egyben az egészet. Hogy merről jön a fény, és hova esik az árnyék." Ami persze így kiragadva másképp lüktet. A szövegben van benne az igazi lüktetés, ez a lüktetés a lélek (szellem) lüktetése. A lélekkel (szellemmel) ugyanaz történik, mint a mondattal, közelít, távolít, akar valamit, elodázza, és lecsap, és elhibázza, de valami mégis marad neki... Ha nem más, az emlék. Mindig az marad. És akkor a lényeg (ami lényegében a lényeg mellékvizén jön be, mellékanyagként) éppenséggel arról beszél (de hát nem beszél, hiszen figyelmet se kapna a mellékvizen, azt sejteti), hogy az élet tele van aprósággal, csupa mellékessel, példának okáért: van egy légy, amely mindenhova elkísér, ott van velünk a vagonban, sőt, elkísér a krematóriumig vagy a siralomházig, lényegtelen esemény, amiből az emlék mégis főlényegeset csinál. Miért e légy? Miért teremtette az Úristen? És e kérdés a légyből, e kérdés is: lényeget csinál, hiszen a "miért az Úristen?", mégiscsak főkérdés. Vissza az elejére: a halhátként (olykor vízbe fojtott macskakölyökként) fel-felbukkanó emlék a lényeg. A lényeg, hogy a múlt becsomagolható egy sejtbe, agyunk egyetlen sejtjébe, és akkor már semmit sem tehet a gonosz, minden pikírtségre kapható, hatalmával alattomosan visszaélő vámos sem.
Illetve mindezek előtt van még az a mérhetetlen írói figyelem és kíváncsiság, amely a tejbeugrót várja, hogy kimásszon a medencéből: vajon még a hajából is fehér tej csorog?