Nyüves ország, édes hazám

(Megjelent a Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2006. szeptember 28-i számában. Németre fordította: Relle Ágnes)
Már össze volt csomagolva a bőröndbe minden, már ott állt a taxi a ház előtt, már a jegygyűrűt is lehúzta az ujjáról Apám, de még mindig nem tudta rászánni magát az indulásra. Mondtam, egy pillanatra dőljön le, mondta: jó, aztán elvettem a kisasztalról egy újságot és kiterítettem az ágyra, hogy cipőjével ne koszolja össze a gyógyszerszagú, fájdalomverítékes ágyneműt. Véletlen volt, tényleg véletlen volt, már amennyire véletlen lehet az ilyesmi egy megúszott halálos ítélet, hét év börtön, meg egy hazugságundorral telt élet után, de a cipősarok alá pont egy fénykép került: valami választási népünnepélyen egy túlhevült férfi épp kezet csókol a győztes Gyurcsány Ferencnek, aki rá se néz.

Mondtam apámnak, nézze mire taposott, még nevettünk is, megígértem, majd elteszem neki ezt a képet, aztán valahogy összeszedte magát és lementünk a várakozó taxihoz.
Négy napra rá iktatták be az új magyar kormány, de nem érdekelt senkit, hogy mire is esküszik, mert már kettő-egyre vezettek Costa Rica ellen a németek – nézze csak meg, ezek szarosra verik az egész bagázst, ne fordítsam arra a tévét? – kérdezte Várkonyi úr a négyes ágyból, akinek tegnap a felesége még behozta a régi munkásőr kitüntetéseit, én pedig mondtam, hogy köszönöm, ne, és legszívesebben kivágtam volna a francba a kórteremből az egész készüléket a világbajnoksággal, kormányesküvel meg az infúziós állványra akasztott antennadróttal együtt, de fegyelmeztem magam, hiszen a gyomorrákos Várkonyi úrnak sem volt hátra több, csak napjai.

Mondom, pont akkor iktatták be az új magyar kormány, amikor „a forradalom hőse” kitüntetéseiről fájdalmában már megfeledkező apámat, meg a munkásőr-kitüntetései után még vágyni tudó Várkonyi urat a rák egy ócska, pergő vakolatú, magyar kórteremben összehozta, és már semmi nem lepte volna meg őket, csak egy olyan beszéd, amelyben esküdözés helyett a miniszterelnök elmondja, hogy végighazudtuk az utolsó másfél- két évet, és ilyen böszmeséget ország még nem csinált. Igen, az elkúrtukkal, meg a nyüves országgal együtt nyugodtan el kellett volna mondani, akár katartikus is lehetett volna egy ilyen beszéd – pontos szavak, nincs velük semmi baj, ha nem kiszivárog, hanem tízmillió ember szemébe mondják, vállalva a következményeit.

És persze, lettek volna tüntetések a Parlament előtt. Aztán megunják és hazamennek – bár ezt az egyet a nyilvános változatból jobb lett volna kihagyni akkor is. Mert például mi van, ha a miniszterelnök úr téved, és mégse mennek haza? Előfordult már ez is. Igaz, hogy az nagyon más világ volt, de azért nem volt olyan rég, amikor apám és Várkonyi úr még a kitüntetéseik nélkül először szembetalálkozott. Szóval mi van, ha most az egyszer hiába ömlik majd a csapból is, hogy a Népvezér vigye haza, akiket az utcára vitt, mert most az egyszer tényleg nem csak azok vannak az utcán, akik az egyik Népvezér helyett a másik Népvezért szeretik?

A kiszivárgásnál csak az lenne rosszabb, ha azért nem kell azzal foglalkoznunk, hogyan került ki ez a hanganyag, mert mi vagyunk az egyetlen, aki tudja. Mert akkor az aktuális, és kétségbevonhatatlanul legitim magyar miniszterelnöknél még látogatóban se járt a morál. Azt, hogy egy nagy valószínűséggel elbukott önkormányzati választás előtt egy ilyen kiszivárogtatás böszmeség, vagy zseniális politikai fogás, nem tudom, de az a valóság, hogy nem is érdekel. Mert ha az igazság kimondása nem több mint egy hazardírozó játszma része, sokban nem különbözik a trükkök százaitól, amikről nyilvánvalóan nektek nem kell tudnotok.

Szóval aznap, amikor senkit nem érdekelt az új magyar kormány esküje, mert a németek épp szarrá verték Costa Ricát, pontosabban aznap éjjel, amikor meghalt apám, igen, aznap éjjel, amikor lomtalanították Budapestet, és mindenki utcára pakolta a szemetét, egy ilyen utcára dobott, szakadt huzatú fotelben bőgve találtam egy szakadt borítójú könyvet, ott hevert a lábam előtt. De itt már új történet kezdődik. Egy ember fokozatos megújhodásának, újjászületésének története. Ahogy átmegy egyik világból a másik világba, megismeri az előtte addig ismeretlen valóságot. Ez új elbeszélés témája lehetne – de a mostani itt véget ér.

Ahhoz, hogy a magyar miniszterelnök új története elkezdődhessen, ahhoz, hogy önmagával együtt valóban képes legyen átvinni nyüves országát egyik világból a másik világba - mondjuk egy olyanba, ahol legalább az igazság kimondásának, a színvallásnak a gesztusa nincs a trükkök szintjére süllyesztve, egy olyan világba, ahol a Bűn és bűnhődés nem az utcára dobott szemét közt hever -, szóval ahhoz hogy a magyar miniszterelnök története morálisan ne itt érjen véget, az kellett volna, hogy az utolsó zártkörű szavaira: kell még mondanom valamit, Ildikó? vagy mehetünk vörösborozni, Ildikó azért még odasúgja neki: Bocsánat, nemzetem.

A kurzivált részek Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök balatonöszödi beszédéből, valamint Dosztojevszkij Bűn és bűnhődéséből származnak.