Részlet a Nyugalom című regényből

Szombat délelőtt tizenegykor volt a temetés, bár jobb szerettem volna várni vele még legalább néhány napot, hátha megjön Eszter, de felárért sem vállalták tovább a fagyasztást, valami új szabályzatra hivatkozott a nő az irodában, és kérdezte, hogy miért nem hamvasztatom el, az olcsóbb is, meg sokkal praktikusabb, akkor olyan időpontot választhatok, ami mindenkinek megfelel a családban, amire csak annyit mondtam, hogy nem égetem el az anyámat, inkább legyen szombaton, és kifizettem a háromnapi tárolást előre, amit számlázott, aztán beírta a szállítók könyvébe, hogy hétszáznégy-koporsós-szombat-Kerepesi, majd elém tett valami papírokat és mutatta a golyóstollal, hogy hol írjam alá.

Különben amikor a nő az irodában ajánlotta a hamvasztást, egy pillanatra meginogtam, mert eszembe jutottak anyám hisztérikus tornamutatványai – nézd, így ülnek fel mind – mondta, és az ágya melletti tonettszék támlájába kapaszkodva mutatta, hogyan ülnek fel a halottak a kemencében, mert pár hónapja megnézett erről egy ismeretterjesztő műsort, és azóta rákezdett majd’ minden reggel, én pedig mondtam, hogy nyugodjon meg anyám, nem lesz elégetve, és vigyázzon, mert kiborul a teája, de néhány nap múlva kezdte elölről, hogy a hamvasztás istentelen, és tudtam, hogy attól fél, hogy akit elégetnek, az nem támad fel, és ez tulajdonképpen tetszett, mert soha a büdös életben nem volt semmi köze Istenhez. Legutóbb aztán már követelte, hogy esküdjek meg, nem kerül krematóriumba, megtiltja, hogy elégessék, amire mondtam, hogy nem esküszöm semmire, szerencsére még tud járni, menjen el a közjegyzőségre, ott kap róla papírt, hogy őt nem szabad elégetni, és csak erre hagyta abba, mert tizenöt éve rettegett kilépni a lakásból.

Szóval egy pillanatig elképzeltem, amint felül, csak immár nem a tonettszékbe kapaszkodva, de aztán eszembe jutott Eszter, hogy hátha mégis visszajön, mert szerettem volna, ha látja az aszott testet, az utolsó éjszaka tövig rágott körmöket a görcsös ujjakon, rajtuk a hét emlékgyűrűvel, az évad Júliája emlékgyűrűtől a költészetbarátok emlékgyűrűjén át a moszkvai fesztivál emlékgyűrűjéig, amelyekről már régen lekopott az aranyozás, és zöldre vagy feketére színezték az ujjak tövét, attól függően, hogy rézből vagy alumíniumból készültek. Azt akartam, hogy lássa a lakktól ragacsos, szalmasárga hajat, amelyen évről évre egyre egyenetlenebbül kenődött el a festék, s amelyen már átderengett a fejbőr hamuszíne, a hullamerevségtől ismét feszes melleket, amelyekre hajdan alig másfél hónapnyi szoptatás után sót kent, nehogy a bimbók megnyúljanak, de leginkább azt szerettem volna, ha látja a halott tekintetet, azt a tekintetet, amely semmiben nem különbözött az élőtől, amelynek kékes derengése szombattól egy tizenöt éve üresen várakozó sír mélyét fogja bevilágítani, mert nem lehetett a szemét lecsukni.

Gyászjelentőre nem volt semmi szükség, hiszen már másfél évtizede nem voltak ismerősei, meg nem akartam, hogy Eszteren kívül bárki is kijöjjön a Kerepesibe. Egyébként is gyűlölöm a gyászjelentőket, volt belőlük vagy harminc anyám fiókjában. Elfelejtették törölni a nevét néhány protokoll-listáról, így még tavalyelőtt is hozott a postás egyet, ő meg napokig olvasgatta – szegény kis Winkler, pedig milyen ügyes Harpagon volt, hát nem borzalmas az élet, hogy még az ilyen kiváló színészek is, hogy nincs kivétel? Rémes. Egyszerűen rémes. Ezt sose feledd, fiam, ma Winkler, holnap te. Ebben nincs pardon.
Néha meg sorra előkotorta a fiókból valamennyit és kipakolta őket az íróasztalára, egymás mellé, mint valami pasziánszt. Már zsírosak voltak a sok fogdosástól, akár a cigányasszonyok vetőkártyái, csakhogy azoknál jóval pontosabban ki lehetett olvasni belőlük a halál időpontját, meg, hogy tragikushirtelenséggel, vagy hosszúszenvedésután. Órákon át rendezgette a fekete szélű lapokat, időrend szerint, életkor szerint, vagy éppen felekezeti hovatartozás szerint csoportosította őket, miközben mentateát ivott.
A protestánsok átlag hat és fél évvel kevesebbet élnek, mint mi. Ez azért nem véletlen. Az ilyesmi egyáltalán nem véletlen, fiam, mondta.
Bizonyára igaza van, anyám, de most dolgoznom kell, mondtam, és visszament a szobájába, és újra számolgatta, hogy kik élnek legtovább.

Előző vasárnap felolvasni mentem vidékre. Nem annyira a pénzért, sokkal inkább a légszomj miatt vállaltam el ezeket a meghívásokat. Bevásároltam, elkészítettem a melegételt, aztán rázártam az ajtót, és még a második kulcsfordítás után is hallottam, hogy mikorjössz?
Igyekszem, anyám, legkésőbb holnap este, a leves ott a hűtőben, ne felejtse el megmelegíteni, a tévét pedig kapcsolja ki éjszakára, mondtam el ismét, csak immár a dupla hevederzárral megerősített ajtónak, amire ő a dupla biztonsági láncot is rátette, s a maga szempontjai szerint nem ok nélkül, ahogy a maga szempontjai szerint nem ok nélkül tartott tűzoltó készüléket, meg fertőtlenítőszereket, meg Wertheim páncélszekrényt, és nem ok nélkül bontatta fel velem a postáját hetekig, amikor látta a tévében, hogy mi maradt egy miniszterelnökből vagy polgármesterből levélbontás után.
Cafatok, fiam, mutatták a cafatokat az íróasztal körül, mondta és besietett a vécére, mintha tulajdonképpen csak azért bízná rám a borítékbontást, mert pisilnie kell. Aztán egy éjjel, persze, bezörgetett a szobámba, megállt a küszöbön, mert ha otthon voltam, soha nem lépett be, és rákezdett, hogy ezzel a bagófüsttel akarsz megölni, én meg mondtam, hogy mindjárt szellőztetek, anyám, de még mindig csak állt az ajtóban.
Mi baja, anyám, kérdeztem.
Tudod te azt jól. Ne olvasgasd a leveleimet. Ez az én életem, az én saját életem, amihez semmi közöd, érted? Én meg mondtam, hogy jó, ezután nem bontom fel őket, de most már tényleg feküdjön le, mert hajnali három van, és az utolsó hónapokban már nem írtam neki több levelet.

Gyalog mentem ki a pályaudvarra, alig harminc perc kényelmesen, és szükségem is volt erre a sétára. Rendszeresen sétáltam egyet, mielőtt bárhová mentem, ha csak a boltba is, mindig tettem egy kört a Múzeumkertben vagy a háztömb körül, amíg felkészülök azokra a mondatokra, amelyek nem azzal végződnek, hogy anyám. Bár ez így nem elég pontos. Nem pusztán másmilyen mondatokra, hanem másmilyen mozdulatokra, másmilyen lélegzetvételre is fel kellett készülnöm. Mindig amolyan senkiföldjének számított az első pár perc, hiszen tizenöt éve a mikorjössz és holvoltál között váltották egymást az évszakok, áradt ki a Duna és hullott darabokra egy szégyenbirodalom. Mikorjössztől holvoltálig történt minden: brókerek alapítottak vallásokat és mérlegképes könyvelők írták át János jelenéseit, tornádókat neveztek el énekesnőkről, meg földrengéseket politikusokról, tizenöt békenóbeldíj talált gazdára és ugyanennyi öregasszony szökött meg egy csónakkal a világ utolsó lepraszigetéről. Egyetlen mikorjössz és holvoltál között három szociális törvény és háromszáz műhold lépett életbe, Ázsiában három nyelvet nyilvánítottak holttá és Chilében háromezer politikai foglyot tüntettek el egy bányaomlás segítségével. Mikorjössztől holvoltálig ment csődbe a legközelebbi éjjel-nappali és járta szélhámos díjbeszedő a kerületet; vakult meg metiles csempészvodkától a régi postás és tört fel gejzírként a főcsatorna összes szennye. De ugyanezen két kérdés között rugdosta ki a házmester saját lánya hasából a magzatot, mert a tizennégy éves Emőke azt mondta, hogy ő szívből szereti a tornatanár bácsit, és nem akart abortuszra menni, és az apja akkor rúgta hasba először, amikor anyám megkérdezte, hogy mikorjössz, és amire hazaértem Esztertől és azt hazudtam, hogy csak egy hangversenyen voltam, Emőke már túl is esett az első műtéten.

Úgy terveztem, hogy ha már elvállaltam ezt a felolvasást, akkor kibírom mindenestül, hiszen saját jószántamból megyek oda. Tehát ha lesznek kérdések, akkor válaszolok, elvégre azért hívják meg az embert egy falusi könyvtárba, hogy kérdéseket lehessen neki feltenni: miért ír, meg min dolgozik újabban, meg elégedett-e az eddigi eredményeivel vagy többre számított? És le is jegyeztem néhány előregyártott választ egy cédulára, hogy ne ott kelljen törnöm a fejem, mert elég lassú vagyok, a rögtönzött válaszaim általában suták, és volt már úgy, hogy majd beledöglöttem a szégyenbe, amikor vállaltam egy élő televíziós beszélgetést, ahol három írót faggatott a műsorvezető nő, és amikor rám került a sor és én kellett megmondjam, hogy miért írok, akkor már csak arra tudtam gondolni, hogy anyám most otthon ül a tévé előtt, issza a mentateáját és amikor hazaérek, majd megkérdi, hogy holvoltálfiam. És akkor azt mondtam az élőadásban, hogy az írás a gyávák öngyilkossága, de a következő pillanatban már éreztem, hogy ezt nem lett volna szabad, és a műsorvezetőnő rögtön le is csapott, hogy azért ő most kapásból egy lexikonra való írót tudna felsorolni, akik számára mégis inkább a kötél vagy a tehervonat jelentette az öngyilkosságot, és ettől kezdve már csak a másik két íróval beszélgetett, akik kétség kívül sokkal megfontoltabb válaszokat adtak, én meg harminc percig ültem némán a jupiterlámpák fényében, mintha szégyenpadon, egy félresikeredett mondat miatt. És amikor hazaértem, akkor anyám kérdezte, hogy holvoltálfiam, itt hagysz fél napra, még a tévé sem működik, én pedig tudtam, hogy nincs a tévénknek semmi baja, hogy műsor után egyszerűen eltekerte a csatornát, hogy úgy tehessen, mintha nem látott volna semmit.

Aztán hozzászoktam, hogy ilyen alkalmakra mindig legyenek nálam előre gyártott válaszok, és egy ideje már az újságíróktól is elkértem írásban a kérdéseket, majd két-három éjszakám ráment, amíg valami elfogadható feleletet adtam arra a néhány miértre, amire az irodalmi lapok vagy hölgymagazinok olvasói kíváncsiak lehetnek. Nem mintha ezek a válaszok kimerítőek lettek volna, sőt, tulajdonképpen jóval távolabb álltak az igazságtól, mint egy kusza magamsemtudom vagy énistudniszeretném, de legalább érthetőek és ötletesek voltak, így nem kellett szégyenkeznem miattuk, na mindegy, szóval úgy döntöttem, hogy majd igyekszem megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyek egyébként teljesen jogosak, és ha a felolvasás után lesz töltött káposzta meg pálinkázgatás, akkor én is elpálinkázgatok, nem színlelek rosszullétet, mint fél éve, amikor meg akartam úszni a községi polgármesterrel és sleppjével elköltendő vacsorát, aztán a színlelés olyan jól sikeredett, hogy már rég a vasútállomás melletti kocsmában voltam, de még mindig nem tudtam abbahagyni.
A bakter vitt haza magával, náluk töltöttem az éjszakát, és a férfi ahányszor kiment átlendíteni a váltókart, az asszony annyiszor cserélte a borogatást a homlokomon.
– Ez most az éjféli gyors – mondta, és rám terítette a kútvizes kendőt.
– Ez most az egyhúszas személy – mondta és ismét a vödörbe mártotta a rongyot. A háromtizenötös teherkor pedig azt üvöltöztem neki, hogy sós a csöcsöd, te ribanc, a nő meg sírva fakadt és könyörgött a férjének, hogy üljön kerékpárra és menjen orvosért, de a férfi mondta, hogy orvosra semmi szükség, mert ez senki másra nem tartozik, csak rám, meg arra, akinek üvöltözöm.
A tíznegyvenötös dübörgésére ébredtem, már nem volt semmi bajom, a bakter a muskátlis ablak párkányára dőlve szunyókált egy széken, a tarkójára csúszott vasutas sapka védte nyakát a nyári naptól, az asszony pedig elém tette a hagymás rántottát egy bögre teával, leült az asztal túlsó végéhez és némán nézte, ahogy eszem, miközben borsót vagy babot hüvelyezett. Percekig nem lehetett mást hallani, csak a bakter hortyogását, a borsó- vagy babszemek esőkopogását a mosdótálban, meg az evőeszközt, amint a tányéromhoz koccan, mintha ez a három hang töltené be az idők kezdete óta a világmindenséget. És a villa mindig akkor koppant a cseréptálhoz, amikor a nő kezében egy újabb hüvely felpattant, így játszottuk a mindenséget betöltő muzsikát mi hárman, amíg meg nem szólalt a váltócsengő, vagy el nem fogyott a rántottám, vagy meg nem telt a lavór babbal, erre már nem emlékszem, de ez mindegy is.
– Van cigarettája? – kérdezte az asszony.
– Majd veszek a büfékocsiban – mondtam.
– Nincs büfékocsi – mondta, és kivett három szál Symphoniát a férje zsebéből.
– Köszönöm – mondtam.
– Ezt is tegye el – mondta, és neszkávét töltött egy olimposzos flakonba.
– Köszönöm – mondtam.
– Vigyázzon magára – mondta.
– Köszönöm – mondtam, és a tizenkettőtízes személy már hozott is vissza Pestre, pedig egy pillanatra sikerült elképzelnem, hogy soha. Hogy a MÁV-nak biztosan van valahol még egy ilyen szolgálati szobakonyhája meg szolgálati kiskertje valamelyik vasúti elágazásnál.
És amikor hazaértem, anyám nem volt hajlandó köszönni, mert fél napot késtem. Csak ült odaát a hangyás tévéképernyő előtt, csörömpölve kavargatta a mentateát, bevette a valeriancseppet, majd a hajdani öltözőjéből lopott tükör előtt megigazította selyempongyoláját, aztán az előszobában zakatolt a két biztonsági lánccal, és csak utána állt meg az ajtóm előtt. Percekig hallgattam ziháló lélegzését, éreztem verítéke mandulaillatát, és tudtam, hogy most készül fel a mondókájára, és én is letettem a tollat és előrefogalmaztam, mert így szoktuk meg, aztán végre bezörgetett.
Holvoltálfiam, kérdezte, pedig pontosan tudta, hogy hol voltam.
Vidéken olvastam fel, anyám.
Megtiltom, hogy ezt a sok szemetet felolvasd.
Miért szemét, anyám?
Tudod te azt jól. Ne írj rólam több nekrológot.
Ezek novellák, anyám.
Undorító, amiket írsz. Szemét. Gyalázatos szemét. Ez mind csak a te korcs képzeleted szüleménye.
Lehet, anyám. Talán igaza van, de most már feküdjön le, mert elmúlt három, mondtam, és a saját szempontjai szerint tényleg igaza volt, hiszen még ismerőseim nagy része is úgy képzelte, hogy anyám évek óta halott. Elismerő kritikák folyondára nőtte be a neki állított emlékművet, egyéjszakás, sápadt szeretők puhatolóztak utána, én pedig válasz helyett felöltöztem és megkérdeztem, merre találom a legközelebbi buszmegállót, mert semmi értelme nem lett volna két coitus között elmesélni, hogy anyám, köszöni, jól van, mindössze évek óta nem lépett ki még a tornácra sem.