"Írás közben az ember egyszerűen él a szabadságával, vagy legalábbis megpróbál rálelni a szabadságára."
Egy maximalista író, aki fél újraolvasni saját első regényét, tizenöt éves kora óta nem változott, s Erdélyiek a gyökerei. Egy író, akinek sosem volt ifjúkora, aki könyveiben iszonyú erővel sugárzol egy, a Dosztojevszkiji karaktereknél megismert morális tartást, van, hogy a szenvedést nemesítőnek érzi, de az idillre való hajlamot alapvető emberi szükségletként ismeri el. Egy költő, aki kérdez. Történetesen barát. Pálya- és életkép, valamint egy barátság története: Bartis Attilát Kemény István kérdezte.

Az első beszélgetésünk azzal kezdődött, hogy van-e pálinkám. Akkor nem volt, most van. Vilmoskörte. Ez kiindulási alapnak talán megteszi. Azt szeretném megkérdezni, hogy nincs-e kedved az életedhez, vagy amiről majd itt beszélgetni fogunk, valamilyen fogódzókat adni. Tárgy- és névmutatót. Kezdve azon, hogy mi az ördög volt az a kommunizmus, például. Tulajdonképpen a lehetséges olvasók egy jó részének egy csomó, nekünk kettőnk számára evidens dologról fogalma sincs.

Attól félek, most hírtelen nem tudok ilyen fogódzókat adni. Meg hát az elég kétségbeejtő lenne, ha azok számára, akik kilencven után, vagy nem sokkal előtte születtek, én kéne elmondjam, mi volt a kommunizmus. Ez elsősorban az anyjuk, apjuk, történelemtanáruk dolga. Persze, az enyém is, meg a tied, majd biztosan sort is kerítünk rá, de nincs semmi blikkfangos, aforisztikus definícióm a kommunizmusra.

Ühüm. Most újraolvasva a regényeidet, jutott ez az eszembe, és főleg A séta kapcsán. És Franz Kafka. Ezerkilencszázkilencven táján, amikor rendszerváltás volt, akkor még le lehetett írni Kafkával, vagy Kafka nagyon pontosan leírta azt a szisztémát, azokat a dolgokat, azt a világot, amiben te Romániában, és én is, Magyarországon, fölnőttünk. Közép-Európa utóbbi évszázadát. És valahogy most, A sétát olvasva támadt egy olyan érzésem, minthogyha kilencven óta nem is hallottam volna Franz Kafka nevét. És azokét a dolgokét sem, amiket ő megírt.

Pedig szerintem Kafka sajnos örökérvényű. Nem csak azt írta le nagyon pontosan, ami kilencven előtt volt, hanem azt is, ami most van. Ha a kilencven előtti kafkai társadalom volt, akkor a mostani, persze, más formában, szintén kafkai társadalom lesz. Csak még fiatal. Kell még egy kis idő, amíg elkezdjük Kafkát újraolvasni. Te nem így gondolod?

Én attól félek, hogy valami nagyon új dolog jön most, aminek még egészen az elején vagyunk, de aminek az egész kelet-európai rendszerváltás csak egy aprócska mellékjelensége volt…

Én eléggé szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban, mármint, hogy az emberi kiszolgáltatottság terén bármi új jönne. A részleteket, a technikákat tekintve igen, de a végeredmény tekintetében aligha.

Nekem az a félelmem, hogy ez a kettő kezd egybefolyni lassacskán. A társadalom meg a technika. Meg a biológia… hagyjuk is. Nekem A séta az egyik utolsó olyan regény, ami a kafkai kísérteties pontossággal azt foglalja össze, ami errefelé kilencvenig történt.

Bárcsak igazad volna.

Most, hogy jó tíz éve nem olvastam A sétát, újraolvasva sokkal erősebbnek tűnt, mint közben.

Tényleg?

Tényleg.

Akkor lehet, hogy veszem a bátorságot, és újraolvasom, mert én viszont kilencvenötben olvastam utoljára, amikor megjelent.

Bátran olvasd újra! Sőt, még valami feltűnt vele kapcsolatban. Lehet, hogy szembedicsérésnek fog tűnni. Annak idején, amikor részleteket olvastál nekem belőle (éveken át készült a regény), tele volt a szöveg hangzatos mondatokkal, nagyon jó mondatokkal, egyértelmű volt, hogy baromi jók, épp ezt kellett ideírni, pontosak – és mégis, sok mondatról éreztem úgy, hogy vártam őket, nem lepnek meg. Vagy ha megleptek, akkor pont a meglepetésem nem lepett meg… Tudom, hogy furán hangzik. És most újraolvasva úgy tűnik, hogy az egész, az Egész - az új. Amit te hoztál. Mondatról mondatra, ahogy annak idején megismertem, nagyon tetszett, de most tűnik úgy, hogy egészében jóval több. És azok a mondatok, amikről úgy éreztem, hogy baromi jók, de bárki nagytehetségű fiatalember leírhatta volna őket, azokról most úgy látom, hogy egyenesen hozzád vannak nőve. Sőt, most már azt is látom, hogy már akkor is a te mondataid voltak. A séta mondatai semmivel nem kezdetlegesebbek A nyugaloméinál. Te már akkor is kész író voltál.

Mondom, nekem nagyon régi olvasmányélményem A séta. És féltem is újraolvasni. 2001-ben, amikor megjelent a második kiadása, de ezt most nagyon-nagyon halkan mondom, úgy tettem, mint aki becsülettel elvégezte a munkáját, belenéztem a korrektúrapéldány elejébe, közepébe, végébe, javítgattam is egy-két vesszőhibát, de valamiért nem volt se bátorságom, se türelmem újraolvasni az egészet. Valószínűleg attól féltem, nem állnám meg, hogy ne írjam át legalább bizonyos részeit.

És nagyon-nagyon halkan megjelenhet a Literán, hogy nem olvastad el a korrektúrát?

Szerintem meg. Legalábbis… Nézd, számomra istenigazából akkor van értelme ennek az egész interjúnak, hogyha az évek óta jól bevárt rutinválaszaimon kívül más is eszembe jut. Akár ilyen apróság is.

Ezt lehet, hogy nem kérdezte meg tőled senki, mert ezt kimondottan nekem mondtad egyszer, bár ki tudja… szóval vagy húsz éve egyszer azt mondtad, hogy te tizenöt éves korod óta gyakorlatilag nem változtál. Hogy akkor felnőttél, és azóta ilyen vagy, mondtad akkor. Most harminckilenc évesen mondanád-e ugyanezt?

Hát bizonyos értelemben sajnos igen. Bár most kissé kétségbe ejt, hogy nem emlékszem erre a mondatra. Márpedig amikor ezt mondhattam, az biztos egy nagyon fontos helyzet volt. És most egyszerűen nem emlékszem rá, na mindegy. Igen, tizenöt, vagy inkább tizennégy éves koromban gyakorlatilag felnőttem. Ami nem azt jelenti, hogy azóta nem változtam, de attól tartok, hogy a lényegi dolgok akkor eldőltek. És ez nem öröm. Hogy a félelmeim, a reflexeim, a védekezéseim, a hárításaim legfeljebb cizellálódtak, de a motor, ami működteti őket, ugyanaz. Természetesen nagyon sok minden történt azóta. Olyan dolgok, amelyek alapvetően változtatják meg az ember életét, és ezáltal magát az embert is. De a működési elv, azt hiszem, ugyanaz. Amiben az a legrosszabb, hogy az ember közben mégiscsak szert tett valamiféle önismeretre, tudásra… a bölcsességtől még nagyon távol, de valamiféle tudással azért már kétségbevonhatatlanul rendelkezik önmagáról és a világról. Így amikor azt látja, hogy ez a tudása nem segíti különösebben az életének az alakításában, hogy minden igyekezete ellenére újra meg újra elköveti ugyanazokat a hibákat, esetleg bűnöket, akkor könnyen kicsúszik a talaj a lába alól.

Ifjúkor és férfikor. A kettő közt innen nézve valami különbség azért van. És amikor ezt a mondatot mondtad, az még az ifjúkorodhoz tartozott. Ha volt neked olyan…

Pont ezt akartam mondani. Hogy így lassan negyvenévesen a mostanit már nyugodtan férfikornak nevezhetjük. Viszont azt az időszakot nem tudom ugyanilyen nyugodtan ifjúkornak nevezni. Nem mintha kronológiailag, vagy akár az érettség tekintetében nem lett volna az, mégis, az ifjúkor mintha kimaradt volna az életemből. Például nincsenek jellegzetesen ifjúkori kapaszkodóim. Pont most, Vásárhelyen beszélgettem erről Ettivel. Ők már megszállottan szervezik az osztály- és évfolyam-találkozókat. Én az életben nem voltam egy találkozón. Nem volt osztályom. Összevissza jártam mindenféle iskolába egy keveset, abbahagytam, újrakezdtem, húsz éves voltam, amikor estin leérettségiztem. Nem voltam egyetemista. Nem voltam katona. Nem volt egyetlen stabil, jellegzetesen ifjúkori közege sem az életemnek. Olyan időszak, amelyről már akkor lehet tudni, hogy majd egyszer lesznek hosszú esték, amikor ezekre az évekre emlékezünk. Egy olyan este, ami után mondjuk te megírod az Egy nap életet. De ugyanez a helyzet a szerelmekkel is. Ma sem éreztem úgy, hogy a hajdani szerelmek például kamaszszerelmek lettek volna, a szónak semmilyen értelmében. Ugyanolyan katartikus erejük volt, ugyanúgy határoztak meg, döntöttek el egy életre dolgokat, mint a férfiként megélt szerelmek. Egyszerűen nincs a két állapot között egy olyan törés, mint amilyen volt Anyám halála a gyerekkor és a nemgyerekkor között. És ha az embernek alapvetően törések tagolják az életét, akkor a finomabb átmenetekre kevésbé fogékony. Hajlamos észre se venni őket. Miközben, mondom, tizen-, vagy huszonéves koromban természetesen még sehol nem volt az a tudás meg élettapasztalat, ami miatt a férfikort férfikornak nevezzük.

Kívülről mégiscsak látok valami különbséget, úgy emlékszem, mintha neked is lett volna egy felhőtlenebb időszakod. És harmincéves korod körül minthogyha lenne egy váltás.

Elmondom azokat az eseményeket, amelyek Anyám halála és az áttelepülés után döntően befolyásolták az életem. Mindenekelőtt a gyerekeim születése. Az apává válás, az a fajta szeretet, amit akkor tapasztalhatott meg először az ember, az nagyon sok mindent átírt. De azt semmiképp nem éreztem, hogy na, akkor most elkezdődött a férfikor. Ugyanígy volt egy változás kilencvennyolcban, amikor összeomlott a házasságom. Akkor szembesültem legerősebben a gyengeségemmel, az érzelmi vakfoltjaimmal, a kiszolgáltatottságommal, függőségemmel, a kettős mércéimmel. Pontosabban akkor mondtak csődöt azok a technikák, amelyekkel ezeket láthatatlanná tettem mások meg az önmagam számára is. Ennek a válságnak lett a végeredménye A nyugalom. És volt egy változás tavaly júniusban, amikor meghalt apám. Amit bátran nevezhetünk második árvaságnak. Amikor kiderült, hogy árvagyerek és árvafelnőtt között nincs nagy különbség. Ezeknek az eseményeknek az átalakító erejéhez kétség nem fér. Csak pont a harminc évet nem értem.

Kilencvennyolc az nagyjából annak felel meg.

Igaz. Matematika.

Azóta mintha valahogy türelmesebben és megértőbben állnál az egyes emberekhez, mint azelőtt, társadalmi jelenségekhez meg mintha radikálisabban. Vagy dühösebben? Szóval minthogyha volna egy ilyenfajta váltás.

Ez elképzelhető, bár nem túl bíztató, mert azt jelenti, hogy a házasságom összeomlásával léptem a férfikorba.

Azóta könnyebb veled vitatkozni. Egész konkrétan nekem több esélyem van rá, hogy nem mész el addig a határig, és ezért én se megyek el addig, ahonnan már nem a témáról lenne szó, és már nem tudnánk beszélni.

Azt hiszem, hogy a mi esetünkben a férfikoron kívül ennek más okai is vannak…

De a mi speciális helyzetünk (barátságunk) miatt is talán jobban figyeltem ezt nálad.

Igen, ez lehet. De a Félszentet követő nagy csendünk után mindketten sokkal óvatosabban kezdtünk bánni egymással. Mondjuk így: sokkal jobban tiszteljük egymás szuverenitását. És a csend vége többé-kevésbé egybeesett a házasságom összeomlásával, de semmiképpen nem annak volt a következménye. Ezt mindketten tudjuk.

Nehezen jönnek a kérdések, bocsánat. Nem is csináltam még interjút (kivéve a tárnoki Tsz. fürdőhenger-gyártó melléküzemágának dolgozóival, még az őrsi naplónkba), vagy igen, de elfelejtettem – és hát nehéz huszonegy év után úgy kérdezni, mintha ismernélek is, meg nem is. Megkérdeztem az egyik lányomat, hogy mit kérdezne tőled. Ő még nem olvasott tőled semmit, bár most már csak hónapok kérdése nála. A kalap! Ezt vágta rá. És hát igen. Ez külsődleges dolog, de neked van egy csomó olyan külsődleges vonásod, amiket aki egyszer látott, nem felejt el. Én magam is asszem a kalapodat vettem először észre nyolcvanöt táján a nyolcas buszon. Erről már volt szó az előző beszélgetésben. És hogy a te megjelenésed az műalkotás. Performansz.

Annak idején te mutattad be A sétát, és ez a mondat már akkor is elhangzott. És már akkor sem értettem. Egyrészt, mert a megjelenésemnek azért vannak alapvető, általam befolyásolhatatlan vonásai, például a majdnem két méter, az igen jelentős, vitorláknak is beillő fülezet, satöbbi. Másrészt, mert abban az időben, amikor mi megismerkedtünk, de még A séta bemutatóján is, te magad is többé-kevésbé hasonló küllemmel rendelkeztél. Füleket leszámítva. Ha jól emlékszem, a nyolcvanas évek második felének bölcsészhallgatói többnyire Gólya áruházból, meg az Ecseri piacról öltözködtek, ahogy én is. Tehát a ruhatárunkat elég nehéz lett volna megkülönböztetni egymástól. Többek között tőled kapott, számomra kissé rövid ujjú zakókban jártam, cserélgettük a nyakkendőinket, ugyanattól az árustól vásároltad te is inged, mint én. Ha jól emlékszem, valamikor az amerikai ösztöndíjad idején következett be nálad egy jelentős változás. A négykezes Félszent után volt egy nagy csend a mi életünkben. És amikor újra találkoztunk, akkorra téged mintha kicseréltek volna.

Igen. Kívül. Belül nem. Kilencvenhatban Amerikában az alkotóházban kaptam egy farmernadrágot egy festőművésztől, akire túl nagy volt, és rájöttem, hogy nem omlik rám az ég egy kék farmer miatt.

Biztos, hogy érdemes erről ennyit beszélni? Nem kaptam időben kék farmert, és abban maradtam, amihez hozzászoktam. Azt hiszem, ez tényleg ennyi. Nagyon furcsa, mert mondtad, hogy Lili mit kérdezne, én meg valamelyik nap éppen erről beszélgettem a lányommal. Hogy valószínűleg jól állna rajtam a pepita ing is, de ahhoz már túl fáradt vagyok, vagy csak közömbös az ügy iránt, hogy hozzászoktassam magam valami újhoz. Ezt a fekete-fehér ruhatárat megszoktam, és valószínűleg ebben maradok most már egy életre. Örülök, hogy azt, amiben jól érzem magam, végre megtanultam úgy viselni, hogy lehetőleg minél kevesebbet kelljen beszélgetnem róla másokkal. Tehát hogyha nadrágot vásárolok, az a legegyszerűbb, ha bemegyek a boltba, és veszek egy ugyanolyat, mint az előző volt. És ez már így megy évek óta.

Nem lehet lemérni, hogy milyen hatást, hatásokat váltottál ki éveken át, de – és annak milyen következményei lettek – de az biztos, hogy jelentős frusztrációkat okoztál már a puszta megjelenéseddel. Valószínűleg több minden el is dőlt ezen, ismeretségek például. A megjelenéseddel, attitűdöddel sokakat elriasztottál, és biztos, hogy viszont vonzottál is. Mindenesetre azt hiszem, a megjelenéseddel beleszóltál a sorsodba elég jelentősen, tehát nem egészen csak egy külsődleges valami…

István, ugyanez érvényes rád is. Te le tudod mérni, hogy a külsőd miként hatott a sorsodra? Hogy az amerikai farmernadrágod miként alakította át a viszonyaid?

Nem egészen ugyanez érvényes. A kérdésemben ugyanis benne volt a szobád, illetve a lakásod. Én otthon nem úgy vagyok, ahogy te. Igyekszem otthonossá tenni a lakásunkat a magam módján persze, de nem is mindig, vagy többnyire nem sikerül. Te viszont nem csak otthonossá akarod tenni a magadét, hanem valami más célod is van vele, mert még egyszer hangsúlyozom, hogy te egy műalkotásban laksz.

Értem, amit mondasz, de mindenekelőtt válasszuk ketté a külsőt meg az otthont.

Ebben van a különbség kettőnk közt.

Az otthonban igen. De a külsőt illetőleg beszélgettem már olyan nővel, aki elmondta, hogy a nyolcvanas években a barátnőjével fülig szerelmesen bámultak téged és engem a Felszabadulás téren, csak hát szent meggyőződésük volt, hogy nálunk - nem nálam, hanem nálunk - megközelíthetetlenebb ember nincs a világon. Miközben mi olyan egyedül voltunk, mint a kisujjunk, és semminek nem örültünk volna annyira, mint hogyha valaki meg akart volna minket közelíteni.

Hát igen.

Na most nem tudom, emlékszel-e, hogy akkoriban milyen volt a lakásom, pontosabban a szobám itt a Vas utcában… szerintem emlékszel.

Alapvetően ilyen volt.

Alapvetően ilyen. Ugyanúgy nem változott, ahogy az alapvetően ilyen ruhatáram se változott. Az otthon viszont, tehát a tér, amelyben élek, mégis sokkal nagyobb figyelmet érdemel a külsőnél. Például, mert az arcommal ellentétben a teret elvileg én rendezem be.
Hidd el, a külsőmet mindenekelőtt az arcom, a tekintetem, a mozgásom határozza meg. Elég sokszor láttál már engem Szárhegyen bakancsban és kockás ingben fát vágni, az összhatás mégis bartisattila volt. Ugyanúgy, ahogy rajtad sem segített sokat a farmernadrág. Aki nyolcvannyolcban megközelíthetetlennek érzett, az annak fog érezni kétezernyolcban is. Vagy, ha nem, akkor nem a nadrágod miatt.

Tehát a lakás más?

Igen, az otthon az nagyon más.

Ezt például nem tudtam.

Többnyire azokkal a tárgyakkal rendelkezem, amiket Anyámtól örököltem, és ezekhez a tárgyakhoz makacsul ragaszkodom. Voltam már nyakig adósságban, sőt, voltam már nagyon éhes is, de akkor sem jutott eszembe akár egyetlen darabot is eladni. Más kérdés, hogy ez jó vagy nem, de ez van. És arra kellett rájönnöm, hogy ha ezekkel a tárgyakkal berendezek egy teret – és ez egy nagyon keserves dolog -, akkor az egy egyszemélyes tér lesz. Egy olyan tér, ahol rajtam kívül mindenki kívülállónak, nézőnek érzi magát. Olyan mértékben birtoklom ezeket a tárgyakat, hogy még a feleségem, a gyerekeim, a kedvesem, a barátom is csak vendég marad. Néző. Betolakodó. És ez borzalmas. Szárhegyen, ami nem az anyai örökségemmel van berendezve, érdekes módon mindenki otthon érzi magát. És természetesen abban a térben én is egészen másképp mozgok. Ez a tér, ha teszik, ha nem, olyan, mint egy múzeum. A múzeumnak a lényege az állandóság. Az örökkévalóság. A múzeumban az az érzetünk, hogy ami ott van, az érinthetetlen, az ott fog állni az idők végezetéig, arról jó esetben is csak a port törlik le, de azt se mi, mert mi nem nyúlhatunk hozzá semmihez, csak szemlélői lehetünk valaminek, ami fontos. Ami múzeumban van, az valami oknál fogva ki lett emelve a valóságos életből, a halandók mindennapjaiból. És ez a tér ilyen. Érinthetetlen. Bármennyit kínlódtam, próbálkoztam, ösztönösen ilyennek rendezem be. Hogyha bejössz, leülsz ide velem szembe, és nem pont oda teszed le a poharat, ahol volt, akkor valószínűnek tartom, te is kicsit fészkelődsz, érzed, hogy valamit elrontottál, hibáztál. Ellentétben Szárheggyel, ahol szabad ember vagy, és bizonyos értelemben én is sokkal szabadabb vagyok. Tehát ahhoz, hogy én ennek a lakásnak a hangulatán változtatni tudjak, gyakorlatilag máglyát kéne raknom az anyai örökségemből.

Arra képesnek érzed magad?

Akkor már megtettem volna. Nincs honnan tudnom, hogy öt vagy tizenöt év múlva nem leszek-e rá képes, de ha harminckilenc éves koromig nem tettem meg, akkor kicsi a valószínűsége. A gyerekeim, ha nélkülem jöttek látogatóba a nagyapjukhoz, nem léptek be az itteni szobámba. Ugyanúgy, ahogy Apám, aki itt élt ebben a lakásban húsz évig, szintén nem lépett be a szobámba, csak, ha én is itt voltam.

És hogyha egy csoda folytán kapnál egy szép lakást… Lenne egy külön lakásod, de ez is megmaradna. Itt akarnál lakni akkor is?

Nem. Ezt nagyon jól el tudom képzelni, ezt tervezem. Előbb-utóbb ki szeretnék költözni Budapestről, és eszembe nincs ezt a múzeumot magammal vinni. De azt, hogy valaha az életben bárkivel is együtt tudjak élni ebben a lakásban, ezt egyszerűen kizártnak tartom. Sok más oka is van ennek, de az egyik legfontosabb, hogy nem lenne az otthona. És ha megpróbálná az otthonává tenni.. ezt ne is folytassuk. Szóval már nagyon ki szeretnék költözni valahova, de ez akkor is így maradna. Aztán hogy a gyerekeim utólag mit kezdenek vele, azt nem tudom. Remélhetőleg egészséges gyerekek, és úgy rásózzák az első régiségkereskedőre, mint annak a rendje. Én nem tudom rásózni a régiségkereskedőkre. Még azt a szalongarnitúrát se, ami szét van esve darabokra, mert tíz évig verte az eső egy beszakadt padláson.

És ehhez képest az öltözködésednek semmi köze a múzeumhoz?

Nem hiszem… Bocsáss meg, tényleg ne haragudj, de úgy érzem, egy kicsit túlbeszéltük ezt az öltözködéses dolgot. Így készül a vesszőparipa. Per pillanat egy teljesen normális póló van rajtam, egy teljesen normális nadrág, csakúgy, mint rajtad, ugyanolyan barna cipőnk van mindkettőnknek, tényleg hagyjuk abba. Egyszerűen, mert hidd el, nem ezen múlik, hanem azon, hogy ezeket a ruhákat ki veszi fel. Tegnap például farmernadrág volt rajtam, urambocsá’ nem kék, hanem fekete, de ugyanolyan a zakóm, mint a tied, nem tudom, miről beszélsz. Vagyis, pontosan tudom, de a kulcsa nem ott van, ahol keresed.

Én nem készítek magamról önarcképeket, fotókat. Te viszont igen.

Valószínűleg, mert fotográfus vagyok.

Vagyishogy számodra ennek a külső-dolognak valami más jelentősége is van. A könyveiden a portrék… Nagyon-nagyon más.

Ha nem száz évvel ezelőtti, holdvilágarcom lenne, akkor is készítenék önarcképeket. A könyveken a portrék pedig olyan képek, amelyek valami módon kapcsolódnak a szöveghez. Nem tudom, emlékszel-e, hogy A séta első kiadásán nem volt portré. Én ragaszkodtam hozzá, hogy ne legyen. És ugyanígy nem volt A kéklő párán sem.

Miért nem?

Egyrészt, mert akkor még sokkal labilisabb volt a kapcsolatom a fotográfiával, konkrétan az emberábrázolással. Másrészt, mert nem volt olyan kép, amiről úgy éreztem, valódi köze van a könyvhöz. Nem az olvasó számára, hanem számomra. Legbelül. Egyetlen olyan képem volt, amelyet el tudtam volna képzelni A séta borítóján, az, ami Szovátán készült, a kilencvenes évek legelején, amikor András Lacival hármasban jártunk ott. Emlékszel, a kitömött medvénél. Készült egy kép hármunkról, egy meg rólam, ahogy állok a medve mellett. Olyan, mintha sétálnánk és beszélgetnénk, miközben elég nyilvánvaló, hogy nem. Vagy ki tudja? Nos, ez lett volna az egyetlen kép, amit el tudtam képzelni A séta borítóján, de azt is csak a saját példányomon. Mert más könyvén egy hasonló kép engem is irritálna, bosszantana.

Aha.

A kéklő párán szintén nem volt kép. Még jelöltem se volt. Merthogy a könyv születése alatt kezdett valamelyest rendeződni a fotográfiához való viszonyom. Akkor készült Az Engelhard-hagyaték, az íróportrék. Abban a sorozatban önarcképet nem készítettem, de az egyik novella miatt elképzelni se tudtam, hogy ne önarckép kerüljön a könyvre. Az pedig nem volt, ergo nem került rá semmi.

Az Engelhard-hagyaték időszakától, vagyis a kilencvenes évek közepétől tekinted magadat fotográfusnak is?

Én előtte már egy évtizedet végigfényképeztem, ugyanúgy, ahogy A séta előtt is elég sokat írtam. De az Engelhard-hagyatéktól kezdve érzem azt, hogy legalább valamennyire uralom a fényképezőgépet, és ha nem is pontosan az, de többé-kevésbé az lesz a negatívon, amit én szeretnék látni. Más kérdés, hogy az jó vagy rossz, még rosszabb esetben közepes. Ezt nem az én dolgom elemezni. De legalább valamennyire átlátom a fotográfia, valamint a fotográfiához való viszonyom mibenlétét, labilitását. Szóval nem volt kép se A sétán, se A kéklő párán. A nyugalomra pedig a Photo Pygmalion c. sorozatból került fel az egyik önarckép, azért, mert a regény erősen kötődött ahhoz a fotósorozathoz. Pontosabban ahhoz az élethelyzethez, amelyben született a sorozat, a feleségemről, a szerelmemről, meg rólam. Ez a mindhármunk számára idegösszeomlással végződő háromszög, valamint a házasságom összeomlása előzte meg A nyugalom születését, ezért az volt a legtermészetesebb, hogy a Pygmalionból választottam képet a könyvre. És mivel a Magvető ragaszkodott hozzá, hogy A séta második kiadásán legyen portré, ezért amolyan kényszermegoldásként ugyanebből a sorozatból választottam képet A séta új kiadására is. A Lázár apokrifek borítójánál pedig az volt a legfőbb szempontom, hogy egy relatíve semlegesnek mondható, de az én számomra Szárhegyhez erősen kötődő portré kerüljön a könyvre. Nagyjából ennyi a könyveken látható képek története. Azt hiszem, se több, se kevesebb… És mivel a négy kötet közül A nyugalom kavarta a legnagyobb port, vele együtt automatikusan az a mogorva kép terjedt el leginkább.

Az előbb mondtál egy félmondatot, hogy el akarsz költözni Budapestről valamikor. Álnaiv a kérdés, hogy miért.

Tényleg álnaiv a kérdés.

De nem is akarsz erről mondani semmit?

Kevés városban érzem olyan rosszul magam, mint jelen pillanatban Budapesten.

És ez Budapest baja, vagy a te életed alakul úgy?

Nem, ez mindenestül Budapest számlájára írható. Ennek az én magánfrusztrámhoz semmi köze. Kilencvenben ez a város maga volt az ígéret földje, és sajnos nagyon nem váltotta be ezt az ígéretet. Inkább csak sejtem ennek az okait, mint látom, de ha színről színre látnám, az eredményen az se szépítene. Természetesen apró örömöket, néha csodákat elszórva itt is talál az ember, mint bárhol. De egyben az egész kiábrándító. Egy kiábrándult, tehát kiábrándító város lett, tele képmutatással, nagyzolással, és elfojtott, vagy épp el nem fojtott agresszióval. Egy olyan város, ahol gyakorlatilag rosszul esik kilépnem az utcára. Alapvetően ezért akarok kiköltözni Budapestről. És mivel falun mindig is jobban éreztem magam, mint városon, az is természetes, hogy falura. Nem akarok lovat és tehenet tartani, bár egy szamár még esetleg szóba jöhet, szóval félreértés ne essék, nem földműves életre vágyom, és nem is parasztidillre, ilyen álmokat nem ringatok, de tapasztalatból tudom, hogyan érzem magam Szárhegyen, és azt is, hogy amikor visszajövök Budapestre, kezdetét veszi a legalább másfél-kéthetes depresszió.

Ezeket ismerem, alá is írom, nekem is nagyjából hasonló bajaim vannak Budapesttel, meg a hazatérési depresszióval, ennek ellenére mégiscsak voltak művészek, sőt, írók, akik kilencven előtt, sőt, bőven előtte elmentek Pestről – még jóval az ígéretföldjeség előtt. Nincs-e tehát valami életkori oka is annak, hogy az embernek egy idő után az agyára megy a városa, és esetleg nem csak Budapesttel van ez így.

Nem tudom. Én már nagyon rég elmentem volna, csak nem volt megoldható. Már a kilencvenes évek közepén. Előtte viszont nem biztos. Kilencvenig, persze, amíg nem mehettem haza Erdélybe, egészen más volt a viszonyom a várossal. Még az is lehet, hogy rosszabb, mint most, a kiköltözés viszont fel sem merült. De mondom, már jó ideje csak gyakorlati okok tartanak itt. Most először reménykedhetek, hogy egy év múlva, amikor visszajövök Berlinből, talán majd meg tudom engedni magamnak, hogy nem valami luxusövezetben, hanem mondjuk a Cserhát aljában, mindenesetre valami dombosabb vidéken, vásároljak egy házat. Aminek van udvara. Ez a feltétel, hogy legyen neki udvara.

Kilépni a saját házadból a saját udvarodra?

Igen, bár itt az udvaron van a hangsúly és nem a sajáton. A saját csak annak a biztosítéka, hogy bármikor.

Neked van egy ilyen igényed. De ez még nem feltétlenül a város légkörének az elviselhetetlenségéből fakad.

Nem értelek. Ha számomra elviselhetetlen egy város légköre, akkor azon semmit nem szépít, hogy van, aki számára elviselhető. Természetesen belőlem is fakad. Jó házasság, rossz házasság. Van, aki számára Krasznojarszk kifejezetten otthonos, de ettől még rendes ember. Azt, hogy a Pestről való menekülési kényszer bennem odáig fokozódott, hogy most már minden energiámmal ezen vagyok, nehezen tudnám nem a város számlájára írni. El innen, ezt érzem nap mint nap, ahányszor kilépek az utcára. Összetéveszthetetlen érzés.

Ezt az egész országra azért nem terjeszted ki?

Nagyon sok minden van, ami az egész országot, sőt az egész Kárpát-medencét rosszízűvé teszi, de ahogy András Laci mondaná, ez már származástechnikai kérdés. Ami ráadásul íróként talán jobban érint, mintha esztergályos vagy atomfizikus lennék, bár ebben nem vagyok egészen biztos. Én mindenesetre nem tudom elképzelni, hogy magyar nyelvterületen kívül éljek. De arra is volt már példa, hogy a történelem nem volt tekintettel az elképzeléseinkre. Bármikor alakulhat úgy, hogy az ember egyszer csak elmegy, vagy nagyon keletre, vagy nagyon nyugatra. Esetleg nem is megy, hanem viszik. Ez a bé változat. Én most csak arról beszélhetek, ami rajtam múlik. És amíg rajtam múlik, addig itt szeretnék maradni a Kárpát-medencében. Amíg írok, addig mindenképpen. Ezek a határaim. A vidékre költözés nem a határaim átlépését jelenti, hanem azt, hogy azokon belül igyekszem panaszmentesíteni az életem. Nem vitatom, hogy ez alkati kérdés is. Nézd, fát vágni, vagy budiból szart lapátolni nekem se szórakozás, de nem is probléma. Jelen pillanatban Pesten egy sima bevásárlás a zöldségesnél viszont már probléma. Tehát ha megadatik a választás lehetősége, akkor nincs sok gondolkodnivalóm. Az elszigeteltségtől, ami sokak réme, nem félek. Majdnem azt mondtam, hogy nem érdekel, de ez nem igaz, hiszen ha nem érdekelne, akkor nem akarnám a Vas utcai lakást megtartani. És természetesen nem csak e miatt akarom megtartani. Huszonhárom éve élek Budapesten, itt születtek, itt élnek a gyerekeim. Szinte kiszaladt a számon, hogy szeretem ezt a várost. Az otthonom. Nem úgy akarom magam mögött hagyni, mint amihez immár semmi közöm, pusztán nem itt kívánom a mindennapjaim nagyobbik részét tölteni.

Az Internet? Vinnéd magaddal a Hálót, gondolom.

Biztos, hogy igen. Nézd, ha valami ennyire alattomosan beépült az ember életébe, akkor attól már nagyon nehezen szabadul. Ha álnéven vonulnék ki a világból, akkor biztosan nem vinném, de amíg a napi postám kilencvenkilenc százalékát az Interneten keresztül kapom, amíg kiadókkal, fordítókkal van dolgom, addig nem tudom kizárni az életemből. Annyira sikerült megőriznem a hálótól való függetlenségem, hogy az esetek többségében csak postázásra használom. Ha egy mód van rá, akkor én még mindig jobban szeretem levenni az idegen szavak szótárát vagy a Révai Nagylexikont, mint az Interneten keresgélni, hogy mi micsoda.

Pokoli nagy levelezésed van. Nyilván elsősorban A nyugalom sikerétől nőtt ekkorára, de gondolom, azért már előbb kezdődött.

Nem, ilyen mértékben A nyugalommal kezdődött el.

Lehetséges, hogy valamennyire alább fog hagyni, az is lehet, hogy fokozódni fog, de akármilyen is Budapest, és te akárhova menekülsz is előle, ezt a terhet viszed magaddal. Egy cserháti faluban valószínűleg szintén az lenne, hogy reggelenként nekiállsz válaszolni az íméljeidre, és jó esetben délig végzel vele. Tudsz valamit kezdeni ezzel az egésszel, vagy csak megőrülsz tőle?

Néha örömöt is jelent, de alapvetően megőrülök tőle, és az a valóság, hogy nem tudom, miként lehet ebből kimászni. Pedig most már nagyon szeretnék. Nem úrhatnám finnyázásból, hanem mert majdnem minden időmet és erőmet elveszi. Látod, ez például olyasmi, ami elképzelhető, hogy nagymértékben összefügg a megjelenésemmel… Azt mondtad az előbb a külsőmre, hogy van benne valami riasztó. Apropó, köszönöm! Nos, ezt természetesen tudja magáról az ember, és a lehetőségeihez képest próbálja valamilyen módon kompenzálni. Tehát mániákusan ügyel arra, hogy amíg bizonyos határokat meg nem sértenek, addig mindenkivel kedves, de legalább illedelmes legyen, mindenkinek válaszoljon. Hogy még véletlenül se hessegssen el kézháttal senkit. De ha felborul a mérleg, és azon kapod magad, hogy hónapok óta már csak leveleket írsz, akkor bármennyire is örvendetes egy könyv sikere, elkezded nagyon pocsékul érezni magad. Valószínű, hogy én ezt nagyon rosszul kezelem, de ha ez így lesz a későbbiekben is, akkor kell találnom valami megoldást arra, hogy én se érezzem magam pocsékul, meg az se, akinek nem válaszolok rögtön.

Ha nem válaszolsz, akkor is ott van az ímél túlsó oldalán a válaszod: vagyis az, hogy nem válaszoltál. Kiköveteli a rendszer, hogy egy órán belül válaszolj. A múlt héten döntöttem úgy, hogy most már lesz álunk is Internet, mert mégse járja, hogy a feleségem intézze az íméljeimet, és akkor Ági megijedt: hogy én nem tudom, mit beszélek, ne eresszük be a lakásba a szörnyeteget, és gyorsan újra elmondta, neki milyen egy délelőttje a munkahelyén az Internet mellett. Hogy csak azt ne, legalább itthon. Neked pedig, aki sokszorosan frekventáltabb vagy az átlagnál, a főleg A nyugalomhoz kapcsolódó ügyekkel, neked nem tudom, mi lehet az a kiút, amit mondasz.

Azért bizonyos esetekben van kiút. Ha mondjuk, fent vagyok Szárhegyen, akkor általában egy héten egyszer tudom megnézni a postámat. Erre is volt példa, és kiderült, hogy tragédia nem történik. De ha a napi posta letöltése ugyanolyan rutinná válik, mint a reggeli kávé, akkor már nagy bajban van az ember. Mert attól a pillanattól kezdve, mihelyt elolvasott egy levelet, az ott van az agyában. És hiába dönt úgy, hogy nem akar rá válaszolni, csak holnapután, mert akkor holnaputánig kattog az agyában a levél meg a rá adandó válasz. Akkor az már jelenlévő valóság. Mivel a szárhegyi házban nincs Internet, az a legtermészetesebb, hogy reggel nem is töltöm le a napi postát, hanem szépen kiülök a tornácra. Van felmentésem. Lehet, hogy ő, aki ír, ezt nem tudja, de én igen, és ez a fontosabb. Pesten ezt nem tudom megtenni, mert ott van az orrom előtt a lehetőség, és ha nem élek vele, gyakorlatilag hazudok, de legalábbis mulasztok. Mint egy kényszerbetegség. Mintha a gyufa puszta jelenléte gyújtogatásra kényszerítené az embert.

Sokan adnának éveket az életükből a programodért. Legalábbis azért, ami A nyugalom sikeréből fakad.

Igen, ezzel tisztában vagyok. Néha viszont mégis én adnék hónapokat valami egészen másért. De erről nyilvánosan nagyon nehéz beszélni. Erről tudok beszélgetni veled vagy Lacival. Hogy sokszor már vaknak érzem magam, immúnisnak mindazzal szemben, amit egy utazástól vár az ember. De közönség előtt óbégatni emiatt, elég visszás lenne. Ez is alkati kérdés. Van, aki akkor érzi jól magát, ha folyamatosan zajlik körülötte az élet és egy pillanatra sem hagyják kettesben önmagával. Nekem szükségem van arra, hogy megemésszem, ami a tegnap történt, és felkészüljek arra, ami majd holnap történik.

Három helyet szoktál említeni, érinteni úgy, hogy itthon vagy otthon. Vásárhely (Marosvásárhely), Budapest és Szárhegy. A sorrend… valószínűleg Vásárhely az első.

Igen.

Van-e több is, vagy már ennyi sincs?

Gyakorlatilag ennyi sincs… érzelmileg ennyi van, és valószínűleg mindig is ennyi lesz. De Vásárhely, mint otthon, valóságosan már nem létezik. Ettiék háza, kertje a Trébelyben az egyetlen olyan hely, ami valamennyire otthonnak nevezhető, de közben semmilyen alapom nincs annak tekinteni. Maradjunk annyiban, hogy egyszerűen az a hely volt az utolsó otthonom Vásárhelyen, onnan jöttem el nyolcvannégy őszén, Ettiéktől, és ha hazamegyek, akkor oda megyek minden alkalommal, máshova nem is nagyon mehetnék, de hát közben én ott már rég vendég vagyok, nekem ott nincs otthonom. Szárhegyen Apám szülőháza pedig a forradalom után vált otthonná. Kilencven óta sokkal több időt töltöttem ott, mint gyerekként a nagyszüleimnél, nyolcvannégy előtt. Nincs honnan tudnom, miként alakult volna, ha Vásárhelyen marad egy házunk, ahova vissza lehet térni bármikor, így viszont Szárhegyből lett amolyan erdélyi főhadiszállás. Szóval érzelmileg három otthonom van, de gyakorlatilag csak kettő. Mert szidhatom Pestet bármennyit, ez is az otthonom. Még ha ki is költözöm vidékre, kizárt, hogy Budapesttel megszakadjon minden kapcsolatom. Vagy ha igen, akkor azzal együtt megszakadna Szárheggyel és Vásárhellyel, sőt, Európával is.

Európával szakadna meg?

Igen, Európával, pontosabban a teljes zsidó-keresztény kultúrkörrel. De ez már a fantazmagória, hallucinálmány kategóriába tartozik, és nem biztos, hogy érdemes belemennünk. A tendencia viszont régi és erős. Amivel most jól ellentmondok annak, hogy a Kárpát-medencén kívül nem tudom elképzelni az életem. Az egy felnőtt, racionális válasz volt. De természetesen vannak irracionális válaszaim is. A Bácsi Délen, a teljes kivonulás ebből a típusú életből, kultúrából, annál élesebb vízió, minél kevesebb van hátra.

Nem tudtál olyan helyre kerülni gyerekkorodban, ami ne lett volna átitatva művészettel. (Családi háttered, a marosvásárhelyi színház közelsége, sőt, Szárhegynek, nagyapád falujának is híres művésztelepe van.) Mondhatjuk-e, hogy te művésznek nevelődtél?

Első ránézésre kétségtelenül mondhatjuk… ha művésznek lehetne nevelni valakit, akkor művésznek nevelődtem, de én ebbe különben nem vagyok biztos. Ez azért nem olyan, mint a főorvos apának főorvos a fia. A puszta nevelésből még nem következik a tehetség.

Azért a géneknek is volt szerepe mindkét oldalról: tehetséget örököltél mindkét oldalról. Az előző nemzedék megteremtette számodra az inspiráló környezetet és légkört. Te már abba születtél bele.

Igen, a genetika valószínűleg jelentős szerepet játszik az ilyesmiben, talán jelentősebbet, mint a nevelés, nem tudom. Apám író volt, költő, újságíró. Anyai nagyapám szintén. Én őt nem ismertem, negyvenötben meghalt, de a három verseskötete mellett a kiadatlan kéziratai ott kísértenek ma is, ahányszor pakolok a lakásban. Anyám hegedült. Azt mondják, nagyon jól. És el is hiszem, mert még a születésem előtt úgy tette le a hangszert, hogy én már soha nem hallottam játszani. Anyám öccse szintén költő volt, műfordító, újságíró. Mindez természetesen befolyásolja az embert. Mint ahogy az is, hogy könyvek közelében nő fel, és még elemi előtt, írógépről tanulja meg a betűket. Ezek a dolgok mindenképpen közrejátszanak. De mondom, ez még nem jelent garanciát arra, hogy valakiből zenész, festő, vagy író lesz. Valószínűnek tartom, hogy ezen kívül még más is kell. Ráadásul, amikor ilyen erős a családi háttér, akkor az önállósodás idején megnő az emberben az ellenállás. Megpróbál leszakadni. Nem a családi háttérre támaszkodni még akkor sem, ha valami hasonlót visz tovább.

Az egyiptológia, vagyis a régészet egy ilyen leszakadási kísérlet lehetett?

Nem, nem, nem, az egy nagy szerelem volt, nem leszakadási próbálkozás. A leszakadás az volt, amikor elkezdtem nem megmutatni Apámnak a verseimet, a kézirataimat. Mert nem akartam, hogy az ő révén jelenjenek meg. Azt akartam, hogy álljanak meg a saját lábukon.

Gyerekkorodtól volt egy ilyen…?

Gyerekkoromtól volt egy ilyen, pontosabban attól kezdve, amikor nagyon megörült egy versemnek, és el is küldte az egyik otthoni magyar hetilapnak, ahol rögtön közölték. Én viszont nem örültem neki egyáltalán. Azt hiszem, tizenkét éves koromban történt. Igen, még élt Anyám, ő is nagyon örült.

Úgy érezted, hogy ez nem magának a versnek a saját útja volt? Pontosan érezted tizenkét évesen, hogy ez…?

Hogy ez így nem jó. Azt nem tudom, hogy amit írtam, jó volt-e vagy rossz, még az is lehet, hogy remekműnek éreztem, de abban egészen biztos voltam, hogy ha ez nem Bartis Ferenc fiának a verse, akkor eszébe nem jut a lapnak leközölni.

Ez azért nem biztos.

De, egészen biztos. Ezt pontosan tudom.

De mondhatták volna, hogy ez egy tizenkét éves fiúnak a ragyogó verse, és örömmel közöljük. Persze ezt nem lehet bebizonyítani.

Így van, ezt is mondhatták volna, de mivel a lap főszerkesztője Apám egyik legjobb barátja volt, nem ezt mondták. Szóval ez a történet engem erősen óva intett. Gyakorlatilag A sétáig nem is publikáltam. Bocsánat, egy verset közöltem már itt, Pesten, talán nyolcvanhatban. De ha emlékszel, az Almássy téren, ahova én miattad rendszeresen eljártam, ott sem olvastam föl semmit.

Édesanyádnak megmutattad a verseidet még tíz-tizenkét éves korodban?

Igen. Bár olyan sok versem nem volt. Többnyire novellákat írtam, az ő halála után kezdtem inkább verseket írni. Arra emlékszem, amikor az egyik novellát megmutattam neki.

És mit szólt hozzá?

Hát… nagyon szerette… Aztán valamilyen módon egy töredéke vagy inkább csak egy motívuma be is került A sétába.

Melyik?

Önmagában nem különösebben érdekes, a csigalépcső, meg a padlásból kialakított képtár egy megvakult emberről készült fényképekkel. De az eredeti novellának nem sok köze volt A sétához.

És otthon mondták valaha is, mármint kezdettől, hogy te művész leszel, neked művésznek kell lenned?

Egy szóval se.

Azt se, hogy zenész, semmi ilyesmit?

Egy szót se! Valószínűleg azért, mert föl se merült, hogy nem. Amikor művészetibe mentem, apám aggódott, hogy fölvesznek-e, mármint rajzolok-e eleget, de a kérdés mindig az volt az ő számára, hogy elég szorgalmas, nem pedig, hogy elég tehetséges vagyok-e. Erőltetni viszont soha az életben nem erőltettek semmit. Mindössze a legtermészetesebb módon benne volt a légkörben, hogy a gyermek is leül és ír, rajzol, vagy fényképezőgépet vesz a kezébe.

Gondolom, a saját gyerekeidnek te se mondtál ilyet. Vagy mégis?

Eszembe nem jutna. Írnak, festenek, fényképeznek, azt tesznek, amit akarnak. Csak nem elég szorgalmasak…

Később én is úgy ismertelek meg tizennyolc éves korodban, hogy te író vagy. És aki megismert, mindenki elfogadta, hogy ez így van, és nyilván majd írsz is valamit előbb-utóbb… azt meg kell várni. Sugároztad magadból az íróságodat, nem volt kétség. Eltelt egy-két év talán, mire a leendő Sétából (annyi talán nem is…) nekem fölolvastál időnként egy-egy részletet.

Nem is annyira időnként! És A sétát nálatok kezdtem írni a teraszon.

Tényleg. Nyolcvanhat áprilisában. Három héttel az után, hogy megismerkedtünk.

Körülbelül. Te pedig akkor írtad Az ellenség művészetét, és rendszeresen olvastunk föl egymásnak. Igaz, akkor A séta még nagyon távol állt attól, mint amivé lett. Valójában sokáig csak töredékek születtek, részletek, de nem történt semmi, nem haladt előre egyáltalán. Aztán Bakonszegen, a Hercegnő nagyanyjánál elkezdtem írni egy novellát, és az a novella indította el újra regényt, az lett az eleje, és mindaz, amit addig írtam, utána került a helyére.

De kerültek is ki belőle. Kiáll valaki a színpadra, és elkezd hízni. Erre a jelenetre nagyon emlékszem: az illető produkciójának a része, hogy elkezd hízni. Ez elég hatásos volt, de hiába kerestem aztán A sétában.

Helyette viszont ott van Ulrich, a bűvész, aki egyszer megy be egy ajtón, és hétszer jön ki. Szóval a mutatványos valamilyen módon megmaradt.

Ha te valamit megírsz, és nem felel meg, akkor nem dobsz ki semmit? Átalakítod, beépíted valahova?

Inkább beépül magától. Erre például, hogy honnan származik Ulrich úr, most jöttem rá, amikor mondtad ezt a hízásos mutatványt. Nagyon sok minden kikerült a szövegből, persze, vagy átalakult, és később találta meg a maga helyét, formáját. De ez nem csak A séta esetében van így. Ha valamit megírunk, annak általában súlya van. Vagy gyökere, ez pontosabb. Még akkor is, ha nem tudtuk jól megírni. És azt elég nehéz végérvényesen kiirtani. Máshol, más formában, de újra kihajt. Egyszer évekig kínlódtam egy novellával, ami röviden arról szólt, hogy egy apa kitagadja a fiát, megrendezi a temetését, aztán belebolondul. És A nyugalom írása alatt egyszer eszembe nem jutott ez a soha be nem fejezett novella.

Kb. ideillik az újabb előre gyártott kérdés: jó húsz éve együtt voltunk egy olyan performanszon, ahol egy költő szigonnyal megölt egy nagy halat a színpadon. Nekem csak a gyomrom fordult egyet, de te utána cikket írtál, azt hiszem, az elsőt életedben, kegyetlent és durvát, mert a művészet nevében ölni nem lehet, nagyjából ez volt a lényege. (Nem általában az állat megölése ellen szólt, hanem a művészet védelmében.) Gondolom, ezt ma is így gondolod. Már ez is lehet kérdés, de írnál-e ma hasonló esetben ilyen szenvedélyes cikket, vagy írnál-e egyáltalán?

Ugyanolyan cikket, olyan hévvel, mint amikor Krausz Tivadar a Vígadóban lemészárolta a halat, valószínűleg nem írnék, mert így utólag biztos vagyok benne, hogy Krausz akcióján kívül még sok más, lappangó oka is volt a kiborulásomnak. Mondjuk így: már megvolt a melegágya, csak épp akkor szakadt el a cérna. Nagyon ritkán fordul elő, hogy elszakad, és ilyenkor, pontosan a hevességem miatt, nagyon bizonytalan is vagyok magamban. Hogy jól látom-e? Ilyenkor szoktalak nyaggatni téged és Lacit, ilyenkor olvasom fel nektek ugyanannak a szövegnek legalább három variációját, ilyenkor van a legnagyobb szükségem rá, hogy lássatok kívülről, hogy megítéljétek, tisztán látok-e, vagy homályos, elborult tekintettel. Szóval azóta is volt már ilyen, például a Benny Morris-interjú az Élet és Irodalomban, amire írtam Az ammani tekercset, igaz, az nem a művészet védelméről szólt, hanem annál többről.

Igen. Ott az emberi élet védelméről (tiszteletéről) volt szó.

Akkor is az történt, hogy miután elolvastam egyszer, kétszer, háromszor, négyszer azt az interjút, egyszerűen úgy éreztem, hogy ha én arra nem reagálok valamilyen módon, akkor jobb, ha nem állok másnap reggel a tükör elé. Persze, ilyenkor mindig fölmerül a kérdés, hogy abból a mérhetetlen kínálatból, amiben részünk van, miért pont annál az ominózus darabnál szakad el a fonál. Miért pont a Krausz Tivadar halmészárlása, és miért nem valami botrányosabb és kevésbé nevetséges, ami pár nappal azelőtt történt, vagy miért pont a Benny Morris-interjú, amikor a magyar sajtóból naponta csemegézhet az ember ha minden áron ki akar borulni, tökéletesen mindegy, melyik újságot veszi elő. Szóval ez elég fontos kérdés. Mert olyankor szakad el a cérna, amikor indulatok vannak. És amikor indulatok vannak, akkor lehet, hogy mi magunk sem látunk olyan nagyon tisztán. És akkor van szükség a külső kontrollra. De kevés ilyen volt. Én tényleg nem vagyok az a fajta, aki folyamatosan figyeli, hogy éppen hol, vagy mitől kell megmenteni a művészetet, vagy a hazát. Rémálomnak is rossz, hogy ez töltse ki az életem. De kétségtelenül vannak pillanatok, amikor ha nem teszek valamit szóvá, tudom, hogy hibáztam. Cinkos, aki néma. És az utána nagyon sokáig rossz.

Zárójelben: eszembe jut egy másik emlék: nyolcvanhat tavaszán, nem sokkal a megismerkedésünk után a Váci utcában sétáltunk, és valamire úgy reagáltál, hogy gyűlölöd a fasizmust, és az póznak tűnt, mert ki nem utálja a fasizmust… Akkor még nem sokat tudtam rólad, meg igazából Romániáról se, meg arról hogy lehet egyenlőségjelet tenni a fasizmus és a kommunizmus közé. Te viszont ott, ahonnan jöttél, megszerezted erről a közvetlen, személyes tapasztalatokat. Sokszor jutott utána ez eszembe. Azután kezdtem tőled és másoktól tudni, hogy igazából ott mi van. Mindezt csak zárójelben mondtam, hogy mondasz-e erre valamit.

Ühüm.

A művészet nagybetűvel, vagy az Irodalom… egyáltalán ezek mennyivel voltak fontosabbak fiatalon, mint most, harminckilenc évesen (ha fontosabbak voltak)? Tizenvalahány éve készítettél egy fotósorozatot magyar írókról és költőkről. Ez Az Engeldard-hagyaték című fotókiállításodnak az anyaga. Ha akkor nem csináltad volna azt meg, és mondjuk, ma jutna eszedbe, megcsinálnád?

Meg. Persze, minden további nélkül, de egészen biztos, hogy más lenne a végeredmény. Különben egyszer tettem is egy kísérletet a Hagyaték bővítésére, a második körben még készítettem pár képet, többek közt a Závada Paliról, Radnóti Sándorról, Földényi F.-ről, Piráról, vagyis Szűcs Attiláról, tehát az írók mellett festők is belekerültek volna, de már nem ment. Kiderült, hogy akiről nem készült kép kilencvenöt-kilencvenhatban, arról hiába próbálok portrét készíteni kétezeregyben, legalábbis ugyanazon a sorozaton belül, mert már az úristennek se működik. Gyakorlatilag annyi történt, hogy épp egy egészen másfajta fotográfia kezdett foglalkoztatni, de még nagyon bizonytalanul álltam a lábamon, és próbáltam újra belekapaszkodni valami biztosba, valami olyasmibe, ami egyszer már bevált. Ennél pedig nincs veszélyesebb – szerencsére gyorsan abba is hagytam. Azt viszont, hogy a művészet nagybetűs vagy kisbetűs… nem tudom… a jelenléte az életemben olyan mértékig evidencia, hogy asszem, kisbetűs. Akkor nagybetűs valami, ha nem annyira természetes.

Van egy mondat A nyugalomból. Mondasz-e rá valamit? „Sokáig úgy véltem, hogy legalább egy bizonytalan és kusza álmom van valamiféle szépségről és rendről, és hogy ez végtére is nem olyan kevés, pedig de.” Ez a mondat mennyire a sajátod, és mennyire a hősé?

Hát ez a mondat mindenekelőtt Heinrich Böllé.

Hoppá. Na jó, de várjál, ez a „pedigde” ez eléggé rád jellemző.

A „pedigde” az nem, de a mondat többi része az Böll. Nagyon kevés szó szerinti vagy majdnem szó szerinti idézet van A nyugalomban, és ez pont az. Ha jól emlékszem, van még egy Földényi F.-idézet, egy Dosztojevszkij, meg talán egy Thomas Mann. Ezek talált mondatok, amelyeket annyira a sajátomnak éreztem, amennyire csak annak érezhet az ember egy más által leírt mondatot. De ezzel én csínján szoktam bánni, tényleg az én mondatom kell legyen… Bocsánat, mi volt a kérdés?

Hogy te is így gondolod-e, vagy pedig ez a mondat csak a regényben érvényes…

Te biztos vagy benne, hogy ilyen szempontból különbség van a regény meg a valóság között? A regénybeli mondat arról szól, hogy egy adott szituációban, lélektani állapotban valaki valamiről mit gondol. De hát ugyanez van a valós életben is. Elég kevés olyan mondat van, amely az élet minden szakaszában, minden helyzetében ugyanúgy érvényes. És ez nem következetlenség, mindössze különböző élethelyzetekben másképp éled meg a világot, önmagad, így előfordul, hogy másképp is reagálsz ugyanarra a dologra, mint tegnap. Azért nem tudok érdemben válaszolni erre a kérdésre, mert ez a mondat ott, a regény világában, abban a pillanatban érvényes. Pontosabban én éreztem írás közben érvényesnek. De minden további nélkül elképzelhető olyan szituáció, amikor ugyanilyen érvényesnek érzem a saját életemben is.

Asszem, arra próbálok rákérdezni, hogy mennyire vagy kiábrándult, vagy kiábrándultabb vagy-e egyáltalán, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt…

Úgy általában?

Igen.

Az biztos, hogy kiábrándultabb vagyok egy csomó mindenből. A kortárs magyar társadalomból például sokkal kiábrándultabb vagyok, mint voltam annak idején.

Értem, bár a kortárs magyar társadalom is sokat változott.

Persze. Azért is vagyok kiábrándultabb… Nézd, három módja van a kiábrándulásnak. Az első, amikor én ugyanaz maradok, aki voltam, a kiábrándulásom tárgya pedig változik. A második ugyanez, csak fordítva, ő nem moccan, én változom. A harmadik, amikor én, meg a kiábrándulásom tárgya két különböző irányba haladunk. És mivel általában semmi nem stagnál, ez az utóbbi a legáltalánosabb. Természetesen az is elképzelhető, hogy az ember valamit rosszul lát, és egyre örömtelibb kéne legyen, miközben egyre makacsabbul kiábrándul, de attól félek, a mai magyar valóságból való kiábrándulásom nem ebbe a kategóriába tartozik. Ezen kívül van még az önmagunkból való kiábrándulás. Ez például olyankor következik be, amikor rádöbbenünk, hogy hiába rendelkezünk már viszonylag jelentős tudással önmagunkról, ez a tudás meddő felismerés marad, de gyökeres változást nem idéz elő, ahhoz még nagyon sok minden kéne. Talán ez a legkárosabb módja a kiábrándulásnak. Amúgy mindegyik káros, mert a kiábrándult ember nagyon hasonlít a depresszióshoz. Könnyen föladja. Megkeseredik. Én pedig eléggé hajlamos vagyok erre, és nagyon sok energiámba kerül, hogy ne adjam föl. Mert nem szeretnék megkeseredni.

Életben is, írásban is iszonyú energiákkal, mondhatni agresszívan sugárzol magadból egy morált, egy morális tartást. Olyan ügyekben, kisebb jelentőségűekben is, ahol egy közönséges embernek, mondjuk nekem, eszébe se jutna morális tartalmat keresni. Ez olykor idegesítő, frusztráló, tévedni is szoktál persze, de számomra mégis ez egyik legfontosobb külső morális mérce te vagy, és azt hiszem, sokaknak másoknak is. Az írásaid miatt meg fene tudja hány mindenkinek. Elhiszed-e ezt, és ha igen, jó-e neked így?

Hát jónak biztosan nem jó. Különösen, ha ez valóban ennyire agresszív, mint mondod…

Nem az agresszív szón van a hangsúly. Hanem a morálon és az iszonyú energiákon.

Nekem például a pápa csalhatatlanságában előbb rendül meg a hitem, mint a te morális érzékedben. Szóval ez oda-vissza működik. Azt a részét nem értem a kérdésnek, amikor azt mondod, hogy olyan ügyekben is, amelyekben egy közönséges ember számára föl sem merül. Mondanál egy példát, amikor én morális kérdést csinálok valamiből, ami nem az?

Az előbb föltettünk egy polcot a falra, és nem sikerült tökéletesen. És…

Az esztétikai kérdés volt.

Igen, de morális erővel sugároztad… kimondottan rosszkedved lett, és elveket kezdtél…

Nem elveket. Érzéseket.

De mégis elvszerűség volt. Hogy „gyűlölöm a gányolást!”, valami ilyesmit mondtál jó néhány alpáribb kifejezés kíséretében.

Te nem gyűlölöd a gányolást?

Dehogynem. De mivel nem vagyok fúró-faragó, nekem alacsonyabban van ebben a dologban a mércém. Inkább hozzá se látok az ilyesminek. Nálad azt látom, hogy ez az esztétikai kérdés morális tartalmat kap.

Szerintem rosszul látod, egy pillanatig nem gondolom, hogy morális tartalommal lett volna telítve a kirohanásom, egyszerűen gyűlölöm a gányolást, rosszul érzem magam tákolmányok között, miközben én magam kénytelen vagyok tákolni. Ennek pimaszul egyszerű, anyagi oka van. Bizonyos dolgokat kénytelen vagyok én magam megcsinálni, mert nincs annyi pénzem, hogy meg tudjak fizetni olyan embereket, akik ezeket a dolgokat jól meg tudják csinálni. Az embernek van egy könyvespolca, nekiáll és fölszereli, ahogy tudja, vagy kihív egy szakembert, aki fölszereli, ahogy kell. Én az életemnek kilencvenkilenc százalékában az előbbit vagyok kénytelen választani, nem azért, mert nekem ez különösebben jó lenne, hanem azért, mert erre kényszerülök. De ha már erre kényszerülök, akkor szeretném úgy elvégezni azt a munkát, hogy utána jól érezzem magam annak a dolognak a társaságában. Ha nem sikerül, akkor nem érzem jól magam. Ennyi. De ennek semmi köze nincsen a morálhoz. Ez nem egy morális elvárás önmagammal szemben.

Szerintem az. Az, hogy az ember mit vár el magától, és milyen tökéletességet vár el attól, amit csinál! Például elég sokszor előfordul, hogy valami nem úgy van megírva, ahogy kéne, és olyan hibák vannak benne, amiket ha az illető egyszer átnézi a szöveget, ki kellett volna javítson…Mondhatjuk, hogy mindez csak esztétikai kérdés, de szerintem nem az. Van párhuzam a szekrény föltevése és e között.

Ezt én erősen vitatom, mondhatni csúsztatás esete forog fenn. Ha én könyvespolcszerelő lennék, akkor valóban morális elvárás lenne önmagammal szemben, hogy úgy szereljem fel azt a polcot, ahogy kell. Ha pedig író vagyok, akkor az lehet morális elvárás, hogy ne adjak ki a kezemből olyan kéziratot, amelyik javítható hibáktól hemzseg. Amennyiben viszont íróként szerelem a saját könyvespolcom, akkor sehol nem látom a morális kérdést, mindössze az idegeskedést, hogy két tipli beveréséhez is balfasz vagyok, és mostantól ezt a ferde polcot fogom nézni életem végéig, és ez attól függetlenül irritál, hogy én szereltem fel ferdén, vagy más. Ezért nem morális kérdés. Mert nem a szerelő magatartásáról, hanem a képességeiről szól, valamint az esztétikailag igen kétes végeredményről.

Ezt nevezik maximalizmusnak.

Igen. Ami nem egy etikai kategória, hanem egy súlyos betegség, és nagyon meg tudja keseríteni az ember életét. Nekem személy szerint jobb lenne, ha kevésbé érdekelnének ezek a dolgok, függetlenedni tudnék tőlük, és addig, amíg nem ártok vele másnak, nem érdekelne különösebben, hogy ferdén áll vagy eldől, hanem ott van, jól van… Ez bizony nagyon megkönnyítené az életem, és nem biztos, hogy ettől amorálisabb lennék. De hát valamiért sajnos nem ez van. Akkor se, ha polcot teszek fel, és akkor se, ha mondatokat teszek egymás mellé. És míg az egyik esetben ez a maximalizmus lehet, hogy üdvös, addig a másik esetben csak és kizárólag frusztrálja az embert. De fenntartás nélkül elhiszem, hogy ez kívülről nézve egyenesen irritáló lehet. Belülről nézve is az. Mostanában gondolkoztam erről elég sokat. Mert amikor Apám halála után szétvertem ezt a lakást, és saját kezűleg próbáltam újra lakhatóvá tenni, abban reménykedtem, hogy ilyen szempontból elég jelentős változásokat sikerül elérnem. És kiderült, hogy nem. Lehet, hogy nagyon furcsán fog hangzani, de azt hiszem, hogy ez a foka a maximalizmusnak már nem sima lelkiismeretességről, kudarctól való félelemről, esetleg becsvágyról szól, hanem egyenes arányban van az ember halálfélelmével. Nevezetesen, hogy mindent úgy akar elrendezni maga körül, mintha az az örökkévalóság része lenne, így tökéletes és mozdíthatatlan. Szóval a tökéletesség kényszere valószínűleg ebből adódik. A változástól, tehát az elmúlástól való félelemből. Ha rosszul áll egy polc, akkor az majd ledől… tehát mozgásban van, teljesen normális részét képezi az életnek. Én pedig azt várom tőle, hogy egy állandó, örök helyre kerüljön. Lehet, hogy tévedek, és egy pszichológus két mondattal, mosolyogva megcáfol, de valószínűnek tartom, hogy ez a kényszer ebből adódik, ebből a változástól, elmúlástól való félelemből. Valami ilyesmit mondtam már a múltkor is, az Anyám hagyatékával kapcsolatban. Csak azt hiszem, elfelejtettem hangsúlyozni a lényeget. Hogy ez a múzeum-jelleg természetesen nem az Anyámtól örökölt tárgyakból következik, hanem belőlem. Valaki más ugyanezekkel a bútorokkal egy igen csinos lakást tudna berendezni. Én pedig ugyanezt az aurát tudnám megteremteni a szárhegyi házban, antik bútorok nélkül is, csakhogy ott sokkal természetesebb a múlandóság. Ott együtt lehet vele élni.

Mondd, gondoltál már olyasmire, hogy a kortárs magyar társadalomnak az erkölcsi mércéje legyél? Ez így hülyén hangzik, de te, ha nem vigyázol, bekerülhetsz aközé a pár ember közé, akiknek lenne ugyan jobb dolga, de valamiért azt látják, hogy itt a dolgok úgy szabadulnak el, ahogy nem kéne, rossz felé mennek, és hogy valamit muszáj ez ellen tenni.

Hát a leghatározottabban nem. Hogy én a magyar vagy bármely társadalom erkölcsi mércéje legyek, hát ez ellen foggal-körömmel…

Nem úgy, hogy azt mondod, én mérce vagyok, hanem olyan szituációba kerülsz.

Nézd… Csak úgy magától nem kerül az ember ilyen szituációba. Ha ilyen szituációba kerül, akkor azért ő tett is valamit. Én kifejezetten úgy látom, hogy az ilyen erkölcsimérce-szerepre azért törekedni szoktak. De legalábbis erős közszereplős alkat kell hozzá.

Azért kérdem, mert te tettél. Olyanok az írásaid. Ilyen szituációba juttattak téged. Helyzetbe hoztak.

Én egyetlen dolgot teszek, és annál többet nem is áll szándékomban soha tenni – nevezetesen írni. Ha az, amit írok, mások számára adott esetben erkölcsi mércét jelent, az lehet, hogy jó, lehet, hogy tévedtem. Makacsul ragaszkodom az ártatlanság vélelméhez, nevezetesen, hogy az emberek azért mondanak és tesznek bizonyos dolgokat, mert azt komolyan is gondolják, és meg vannak győződve az igazukról. És ez alól én sem vagyok kivétel. Én is azért írok le bizonyos dolgokat, mert természetesen meg vagyok győződve az igazamról. És hogyha bekövetkezik valamiféle csoda, és egy szöveg elbizonytalanít valakit az addig vélt igaza felől, nevezetesen azt érzi, hogy amit olvas, talán közelebb áll az igazsághoz, mint az, amit ő addig gondolt a világról, de legalábbis van a világnak egy ilyen olvasata, és ez semmivel nem kevésbé legitim, mint az övé, akkor annak természetesen örül az ember. De ez nagyon távol van attól, hogy morális mérce szerepére törekedne.

Az életműved mégiscsak sok mindenki számára kényelmetlen. Olyan kérdések vannak benne felvetve, amiket ma általában nem divat felvetni. Morális kérdések. Egy olyan morál alapján, ami ma sokak számára lehet, hogy rég nem is hivatkozási alap.

Hát én erre most mit mondjak? Azért vetem fel őket, mert azok számomra eleven, valós, létező kérdések. És, mert a saját normáim szerint úgy látom, hogy valahol odakint a világban, vagy éppenséggel bennem, valami baj van, valami nem úgy működik, ahogy én elképzelem, hogy működnie kellene. De az, hogy valaki számára esetleg kényelmetlen vagy kellemetlen, amit írok, hát édes Istenem. Nekem meg az kellemetlen, amit látok, amiben élek, vagy ami bennem történik, esetleg éppenséggel nem történik. Tehát a kellemetlenkedés kölcsönös. De ez munka közben aligha lehet szempont. Írás közben az ember egyszerűen él a szabadságával, vagy legalábbis megpróbál rálelni a szabadságára. Erről szól ez a munka. És ha azt veszi észre, hogy a saját béklyóin túl még a világ is veszélyezteti a szabadságát, akkor nincs pardon, akkor százszorosan küzd érte, és teszi szóvá a szóvátennivalókat. De a napi szinten kultúrpolitizáló, sőt, ne adj’ Isten, egyenesen politizáló írószerep, miszerint írónak az a dolga, hogy a hüvelykujját folyamatosan rajta tartsa az ország pulzusán, és néha nagyokat sóhajtson, hogy itt bizony bajok vannak, szóval ez a szerep tőlem nagyon távol áll.

Tőlem is. Régen se akart minden író ilyenné válni, de teszem azt, Arany János az ezernyolcszázötvenes években belekerült egy ilyen helyzetbe, mert nem volt más.

És nagyon óvom magam attól, hogy elhiggyem bárkinek is, én vagyok vagy lehetnék a független erkölcsi mérce. Egyrészt, mert nincs független mérce. A józan eszünk és morális érzékünk mellett érzelmeink, érdekeink, sérelmeink, félelmeink voltak, vannak, lesznek. Mindnyájunknak. Nincs kivétel. Így a legelső, és néha talán a legtöbb is, amit tehetünk, hogy megpróbálunk ezekkel tisztában lenni. Minden más ez után következik. Másrészt azért is óvakodom ettől a titulustól, mert evidens, hogy makacsul ragaszkodom az erkölcsi normáimhoz és vélt függetlenségemhez... De ki az, aki nem? Mitől lenne az én kiváltságom? Nincs olyan magyar író, aki adott helyzetben ne azt válaszolná, hogy ő független. Lehet a legvehemensebb pártpropagandista, mindegy melyik oldalon, ő akkor is szentül hisz a saját függetlenségében. Szóval ez egy elég csalóka dolog. Mert nagyon nehéz észrevenni, mikor veszítjük el. Egyáltalán nagyon nehéz belátni, hogy mindnyájunk számára vannak, adódhatnak olyan helyzetek, amelyekben bizony elveszítjük a sokat hangoztatott függetlenségünket, és beállunk kattogni egy olyan gépezetbe, amelyiktől azt reméljük, hogy velünk együtt tesz sok szépet és jót a közzel, vagy majd megvéd, ha jön a baj, hiszen közös morális alapokon állunk. És még nehezebb a kiábrándulás után a tévedésünket megemészteni. Mifelénk százezrével keseredett meg ilyen tévedéstől munkásparaszt meg értelmiségi egyaránt, miután szentül hitt a saját függetlenségében és erkölcsi csalhatatlanságában. Ha véletlenül elszakad a cérna, akkor is inkább megpróbálom összebogozni a két végét, a halmészárlástól az öszödi beszédig összesen háromszor nem sikerült. Nekem egyelőre bőven elég, ha a saját életemben érvényesíteni tudom a saját normáimat. És amíg ott hibát látok, addig nincs sok jogalapom mércéskedni.

Mondjuk Dosztojevszkij…

Mondjuk!

Az ő alaphozzáállására gondolok. Hogy a szereplői durva és szörnyű dolgokat tesznek, de folyamatosan keresik magukban a bűnt és a hibát. Ez a fajta hozzáállás, ami szerintem ma nem divatos. Dosztojevszkij nem divatos.

Kár.

Szerintem is. És A nyugalom valami ilyesmit hozott.

Hát ha ezt komolyan gondolod, akkor köszönöm szépen.

Komolyan. Meg nem is csak a morál. Tényleg démoni erők laknak A nyugalomban… Újra elolvastam, és direkt ezt kerestem benne, mert rengetegen mondták, hogy milyen, szinte fizikai hatással volt rájuk.

Ez azért nem ennyire egyértelmű. Volt, aki hevesen vitatta az önvizsgálódás puszta tényét is, és egészen durva mondatokat írtak le a morál tökéletes hiányáról.

Ha a morált sikerülne tökéletesen kiküszöbölni egy műből, akkor az éppen azért állna morális alapon! Nem értek egyet ezzel a véleménnyel.

Én se így érzem, de kénytelen vagyok elfogadni, hogy van a könyvnek másmilyen olvasata is.

Erről jut eszembe: volt nekem egy tanulságos élményem A nyugalommal kapcsolatban. Amikor elkészült, ideadtad, hogy legyek a szerkesztője. És azon kívül adtál egy pluszfeladatot, hogy próbáljak neki címet adni, mert neked az istennek nem sikerül. Végül találtam egy címet. Benne volt a könyv jó pár motívuma: a varjútól kezdve az öreg kurva, satöbbi, és eléggé meg is voltam, vele elégedve. És akkor az utolsó pillanatban te mégis megtaláltad a címet: A nyugalom. És nekem az volt tanulság (máig) - hogy tényleg ez a címe, és nem más! Hogy te érzed is, nem csak látod a regényt. Vannak művek, és A nyugalom ezek közé tartozik, amik – természeti jelenség-szerűek.

Lehet, hogy sokkal inkább érzem, mint látom… Pedig az jó cím volt, amit adtál.

Szerintem is, mondom, meg voltam vele elégedve. Az volt a cím, hogy Hess, madár! A Vörös Rébék refrénje. Majdnem minden szempontból jó cím volt. Ez az egy pici hibája volt, hogy nem szerves, természetes cím, hanem irodalmi cím lett volna.

Asszem a cím elfogadása megszokás kérdése is. Kezdetben sokkal többen kérdeztek rá, hogy miért Nyugalom, mint mostanában, amikor már megszokták. Szóval a cím sem aratott egyértelmű sikert. Volt, aki épp azt kérte számon, hogy miért nincs blikkfangosabb, vagy irodalmibb címe.

Valahogy le is felejtették az első kiadás gerincéről a címet. Azt írták a helyére még egyszer, hogy Bartis Attila… Mintha még a nyomdában is hatottak volna a regény démoni erői. Mintha a nyomda freudi alapon állt volna ellen a címnek. Ez is azt bizonyítja, hogy nagyon is ez a cím, és nem más… De térjünk még egyszer vissza a mérceségedhez.

Mármint a vesszőparipádhoz? Nézd, az ember elsősorban nem a világban, hanem önmagában akar rendet tenni. Nem az az elsődleges célja, hogy mások számára útjelző táblákat helyezzen el, hanem, hogy legalább ő maga tudjon a saját normái szerint végigszlalomozni az életén. Persze, adott esetben sok mindennek lehet olyan hatása, amire nem számított. Sőt, egy szöveg hatása többnyire kiszámíthatatlan, meg egyébként sem ezt méricskéli az ember munka közben. Van, amikor igen, de többnyire nem. Például az Idefent balsors, odalent sorstalanság megjelenése után, ami többek közt arról a filmforgatásról szól, amikor Apámmal végigjártam a szamosújvári börtönt, ahol ő hét évet töltött, meglepően sokan hívtak fel, hogy erről mi nem is tudtunk, milyen jó, hogy megírtam. Ami tényleg váratlanul ért, mert számomra evidencia volt, amiről írok. Abban nőttem fel. Így aztán egyrészt örültem a sok telefonnak, másrész viszont fölmerült a kérdés: mért nem tudtak róla? Hiszen nem egy tűzföldi madárfaj fészekrakó szokásairól írtam, hanem arról a valóságról, ami itt, ebben a térségben mindmáig tíz-, sőt százezrek életét határozza meg. Szóval bennem munka közben föl sem merült, hogy olyasmiről írok, amiről a magyar társadalom zöme semmit nem tud, de még az úgynevezett felelős, véleményformáló értelmiség egy része sem. Vagy lehet, hogy hallott róla, de annyira semmiképp nem foglalkoztatta, hogy egy kicsit ennek tükrében is lássa azt a világot, amelyről formálja a véleményt. De mondom, az eredeti szándék semmiképpen sem az volt, hogy transzparenst tegyek ki, hogy ezt vagy azt tessenek szívesek lenni észrevenni, látni, érteni.

Na de ez az lett! Transzparens.

Én a szándékról beszélek. Arról, hogy amikor morális kérdéseket feszeget, mi hajtja az embert. Hogy abban sokszor benne vannak a saját morális válságai is, vagy az igyekezet, hogy valamit tisztán lásson. Az az alap, onnan indul. A szóban forgó szöveg esetében például az Apámhoz, az ő világlátásához, gondolkodásmódjához való viszonyom. Annak a megértése, elfogadása. A felismerés, hogy amíg nem értem a saját balsorsom, addig fogalmazgathatok bármilyen illedelmesen, soha nem fogom a másik sorstalanságát igazán megérteni. Nem választhatom szét a kettőt, hogy az egyik foglalkoztat, a másik nem, mert összefonódnak. De ezek személyes, mondjuk így: rám szabott felismerések. És pont ezért óvakodom attól, hogy úgy tekintsek rájuk, mint általános érvényű felismerésekre. Elképzelhető, hogy van, akinek segít, ezt egy pillanatig nem vitatom. De ugyanígy lehet, hogy valaki másnak egészen más utat kell bejárnia. A gányolás és a fasizmus mellett azért még van, amit nem állhatok: például a kettős mérce. Teljesen mindegy, hogy ki és mivel kapcsolatban használja. Amit elvárok mástól, ugyanazt el kell várnom magamtól is. Ez elvileg ilyen egyszerű lenne. Ráadásul nagyon is jól tudjuk, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy ezt fölrúgjuk, megette a fene a sok moralizálást. Itt lehet a legkönnyebben hiteltelenné válni. Csak hát nagyon nehéz úgy leélni egy életet, hogy néha ne rúgjuk föl… Már a puszta figyelem is, hogy lehetőleg mindig egyesmércét használjunk, iszonyatos energiát követel. És mondom, teljesen mindegy, hogy pártpolitikáról vagy szerelmi életről van szó. Alapvetően ellentétben áll az emberi természettel. Arra vagyunk kódolva, hogy megengedjünk magunknak olyan dolgokat, amelyeket másokon hevesen, akár a vér árán is számon kérünk. „Igaz, hogy én is félrekeféltem drágám, de neked most kitekerem a nyakad.” Az ösztöneink révén erre a rugóra működünk, ami hát morálisan elég kétes alapokon áll. És igazad van, egészen biztos, hogy a szövegekből kiderül a saját kötéltáncom, viaskodásom például a kettős mércéimmel, és ennek lehet valamilyen hatása az olvasóra. Hogyne. De attól az még az én kötéltáncom marad, és nem biztos, hogy neki is ugyanazon a kötélen kell végigtáncolni.

Te abban a helyzetben voltál, hogy ismerted a szamosújvári börtönt édesapádnak az elbeszéléséből, aki hét évet töltött benne. De mások nem voltak ebben a szerencsés helyzetben. Lehet, hogy ezek úgy is érezték, számon van kérve rajtuk valami, közben te egyszerűen csak elmondtad.

Félreértettél, bizonyára ilyen sértődött olvasó is volt, minden szövegnek vannak sértettjei, de én most azokról beszéltem, akik kifejezetten megköszönték. Visszatérve: nem az írások morális tartalmát tagadom, mert persze, hogy van. És természetesen, ha valamiről határozott véleményt mondok, írok, akkor meg vagyok győződve a véleményem helyessége felől. Ettől a hibától én sem vagyok mentes. Én csak az elsődleges szándékról beszélek, arról, hogy munka közben mindenekelőtt önmagamban kívánok rendet tenni. Valamint a mérceség ellen tiltakozom. A felelősséget, azt vállalom minden leírt soromért. És örülök, ha valakinek hasznára válik, amit írok. De még egyszer és utoljára: mérce nem kívánok lenni. A szerencsés helyzetemet illetőleg pedig meg merem kockáztatni, adott esetben igenis morális kérdés, hogy tudunk-e bizonyos dolgokról, vagy sem.

Nem mentegetni akarom magamat meg azokat, akik nem tudnak bizonyos dolgokról. Elfogadom, hogy ez tényleg többnyire a mi mulasztásunk. De azért létezik olyasmi is, hogy valamit nem lustaságból meg félelemből nem tud meg az ember, hanem azért, mert az titok. Ezer dolog van, amit sikeresen titkolnak el előlem, és ezért nem érzek felelősséget.

Az, hogy mi történt a román börtönökben, nyolcvankilenc óta nem titok. Kétezer hetet írunk. Tizennyolc éve immár nem az a kérdés, hogy tudhatunk-e róla, hanem, hogy érdekel-e? Hogy ez szempont-e, amikor megítéljük azt a világot, amelyben élünk? Tizennyolc év pedig sok. Ennyi idő alatt lesz valaki nagykorú.

Apró kérdés: létezik olyan, hogy emberi jóság és emberi gonoszság?

Apró válasz: létezik.

Amikor nyolcvannégyben megérkeztél Magyarországra, kívülről tudtál ránézni. De máig megvan ez a rálátásod. És ez megint csak ad neked egy olyan alapot, hogy adott esetben mérceként tudnál működni, Isten őrizz, hogy kelljen.

István, nem a mérce jelöli ki önmagát. Lehet, hogy az, ahogy én látok, gondolkodom, bizonyos emberek számára mérvadó. De én nem léphetek föl a mérceség igényével. És nem azért, mert illetlen, hanem, mert attól a pillanattól kezdve minden sorom ennek az attitűdnek lesz alárendelve és hamissá válik.

Persze. Csak ott vagy a placcon. Tehát lehet téged választani.

Te is ott vagy a placcon. Mindnyájan, akik írunk, ott vagyunk a placcon.

Sokan mondják, Erdélyben nincs, nem volt, és remélhetőleg nem is lesz antiszemitizmus. Én erről tőled hallottam annak idején először, azóta sokfelé, sok mindenkitől. Mitől lehet ez?

Bizonyára több oka van, a világon először kihirdetett vallásszabadságtól a Ceausescu-féle diktatúráig, bár sajnos, nem vagyok benne biztos, hogy ez a mai nap is érvényes. Félek, hogy kilencven után a különböző pártpénzekkel együtt ennek a csíráját is sikerült exportálni. Nem tombol, mint Pesten, de amióta a jobboldal beígért fűt, fát, fehér lovat, az önmagát valami rejtélyes oknál fogva szociáldemokratának plusz liberálisnak nevező társaság pedig beszart a határon túli, ergo bizonyára vérnacionalista magyarok választási jogától, mert akkor ők negyven évig majd biztos nem ülnek bársonyszékbe, azóta néha otthon is lehet egy-egy jóízű zsidózást hallani. Csak sokkal szűkebb a szó jelentési köre, mint nálunk. Nem tartozik bele se a zsidó szomszéd, se a nemzetközi karvalytőke, kizárólag a magyarországi politikai elit egy része, attól függetlenül, hogy zsidó vagy sem. Mondjuk így: a zsidó az MSZP-SZDSZ koalíció szinonimája. De kis munkával egy szó jelentési körét még bármikor lehet tágítani, és nincs nagyobb bűne a magyar politikának, mint hogy ezt a mocskát exportálta. Elvetette a magot. A termés szerencsére még satnya, egy kezemen megszámolhatom, hány zsidózásnak voltam tanúja, és abból az egyik zsidózó maga is zsidó volt, de nekem ebből egy is sok. Otthon különösen. Mert tény, hogy én az antiszemitizmust Budapesten ismertem meg.
Annak, hogy Erdélyben ez miért maradt ki az életünkből, az egyik oka egészen biztosan a nacionalista-kommunista diktatúra volt. A nem is különösebben titkolt cél, a homogén román nemzetállam megteremtése érdekében az összes létező más nemzetiség felszámolása. Az ebbe fektetett munka természetesen a kisebbség létszámától is függött, és a magyarság bizonyos területeken nem kisebbség, hanem többség, sőt, de ebben a szituációban sokkal természetesebb volt a kisebbségek egymás iránti szolidaritása. Asszem az összes zsidó ismerősömről tudtam, hogy zsidó, ahogy az összes szász ismerősömről tudtam, hogy szász, de ennek egyetlen jelentése volt, az egyiknek a Szentföld, a másiknak Németország jelentette az Ígéret földjét. Mondom, a zsidó szónak a mellékzöngéjével akkor találkoztam először, amikor nyolcvannégyben megérkeztem Pestre. De akkor rögtön. Mert félreértés ne essék, Pesten ez nem új keletű, ezt nem Csurka István lobogtatta meg itt először. Szóval gyakorlatilag aznap, hogy megérkeztem, találkoztam ezzel a „zsidó, de rendes” című dologgal. Sokáig egyszerűen nem értettem. Otthon ennek nyoma nem volt. A román, de rendest értettem, ezt viszont nem. Nem tudom, mi volt a helyzet Bukarestben vagy más román városokban, de Erdélyben, legalábbis Vásárhelyen, elég nehéz lett volna elképzelni, hogy valakit a főtéren lezsidózzanak. A szekuritátén, ott bizonyára igen, de hát azoknak az volt a dolguk…
Persze, annak, hogy a zsidó szó mellékzöngéit nekem Pesten tanulnom kellett, a román diktatúrán kívül más oka is van. Nagyapámat például, aki kilencvenegyig, vagyis a haláláig magyar honvéd volt, konkrétan Horthy Miklós katonája (valamint nagy előszeretettel lóformátusozott, különösen, ha Anyámról esett szó), egyszer sem hallottam zsidózni. Nagyanyám pedig többször elmesélte, hogyan bújtatták az orvost a fásszínben, csűrben, mit tudom hol. És sokáig nem értettem a történetet. Nem értettem, hogy miért kellett az orvost bújtatni. Kifelejtette, hogy azért, mert én rendesmagyar vagyok, és bújtattam a szegényzsidót.

Hm.

Szóval ezért mondom, hogy ilyen szempontból nekem Budapest nagy lecke volt, már nyolcvannégyben. A másik nagyanyám a háború alatt Vásárhelyen a minoriták udvarán lakott, ahol nem sikerült olyan jól a bújtatás, onnan több famíliát is elvittek. Akik deportálás előtt a jobb holmikat rábízták a szomszédokra. Így aztán nagyanyám, majd Anyám a nyolcvanas évek elejéig őrizték a rájuk bízott koffert. Ugyanúgy őrizgették, mint ahogy például az én bútoraimat őrizgették nyolcvannégytől a kilencvenes évek közepéig az ismerőseim. Amikor hazamentem, és tíz év elteltével azt mondtam, hogy akkor most alkalmam lenne esetleg elhozni a komódot, egy pillanatig fel nem merült, hogy hát egy évtized alatt ehhez a komódhoz azért mi már nagyon hozzászoktunk… A legnagyobb természetességgel pakoltak ki a fiókból, és örültek, hogy végre módom van elvinni azt, ami az enyém. Mondom, ugyanazzal a természetességgel, amivel nagyanyám, aztán meg Anyám őrizgette a deportált szomszédasszony retiküljét és perzsabundáját, amíg meg nem ette a moly. Még akkor is őrizgette, amikor már negyven éve nyilvánvaló volt, hogy nem jön vissza senki. De ami a legfontosabb, nem hiszem, hogy a famíliám kivételt képezne. Tudom, hogy van ellenpélda, eszembe nem jutna azt állítani, hogy nincs. De egészen biztos vagyok benne, hogy így működött a többség. Nekem legalábbis ez volt a tapasztalatom.

Én is elég sok erdélyivel találkoztam és beszéltem erről is, és mindig ezzel szembesültem… Még egy apró kérdés: le lehet-e egy tisztességes életet élni szerinted egyes egyedül az ötödik parancsolattal? Mert nekem az az érzésem, hogy – szükség esetén - le.

Mármint lophatsz, csalhatsz, hazudhatsz mindaddig, amíg embert nem ölsz? Hát nem tudom. Lehet. De a határozott válaszon azért még gondolkodnék.

A nyugalomban vannak olyan kifejezések, hogy „színészelvtársnő”, „népidemokráciánk”. Ezek többé-kevésbé anakronizmusok a hatvanas évek Magyarországán. Ezek akkoriban fogyóban voltak, egyik-másik éppen kiveszőben. Ezek itt az ötvenes éveknek voltak a szlogenjei. A nyugalomban összecsúszik a két rendszer, a román meg a magyar. Direkt csúsztattad össze, vagy csak nem zavart, egyáltalán mennyire volt célod a magyar társadalomnak a pontos megrajzolása is?

Egészen biztos, hogy a kettő egybecsúszik. Én nyolcvannégyben úgy búcsúztam otthon, hogy tanárelvtárs. És szinte euforikus szabadságérzetem volt, amikor Pesten, rövid középiskolai pályafutásom alatt tanár úrnak szólíthattam egy tanár urat. Miközben azért itt is voltam olyan környezetben, ahol ha nem is konkrétan az elvtársozás, de az a fajta szellemiség élt és virult…

Ez így van.

Szóval, hogy a népidemokráciát a hatvanas évek közepe után mennyire tekintjük anakronizmusnak, az azon is múlik, milyen gyorsan tudunk felejteni… Most készült a hangoskönyv A nyugalomból, a hajdani csepeli vasművek pártházában volt a stúdió, és felvittek a díszterembe, hogy csodát lássak. A falon még mindig ott virít egy hatalmas mozaik, Lenin feje sok vörös csillag között. És mondták, hogy a dátumot nézzem, a dátumot! Én meg ott álltam, néztem a dátumot, és az úristennek sem tudtam csodálkozni azon, hogy ezerkilencszáznyolcvankettőben még ilyenek készültek. Miért ne készült volna? Csak hát a nyolcvanas évek végére olyan radikálisan ért véget ez az egész, hogy hajlamosak vagyunk mindent visszatolni az ötvenes évekbe, mintha nem tartott volna nyolcvanhét-nyolcvannyolcig. Pedig addig tartott.

Persze.

Persze. Nyolcvankettőben úgy fölrittyentették oda azt a mozaikot, mint annak a rendje! Ami nem kis meló, valljuk be. Kockáról kockára kirakni egy ötven négyzetméteres Lenint. És megérte! Akkor még volt akkora jövőképük, hogy megérje nekik.

Pakoltak még tanácsköztársaság-szobrokat a nyolcvanas évek második felében is.

Szóval hajlamosak vagyunk az egész Kádár-féle gulyáskommunizmusra úgy tekinteni, hogy az már nem is volt annyira elvtársazós, miközben minden szempontból virult az elvtársazás… Másrészt meg természetesen összehasonlítani sem lehet azzal a kommunizmussal, amelyikből én eljöttem, hiszen ott valóban kőkemény ötvenes évek tomboltak, sőt, miután eljöttem, akkor tomboltak csak igazán. Azt nem tudom, hogy a szövegekben összemosódik-e a két rendszer, én inkább azt hiszem, hogy kiegészíti egymást. Teszem azt egy ávós kihallgatás megírásakor elég visszaemlékeznem egy szekus kihallgatásra. De írás közben amúgy is annyi szűrőn megy át a valóság, hogy eszembe nem jut kutatómunkát végezni, hogy pl. egy pesti színház párttitkára hányban is elvtársazott utoljára. Egy történelmi tanulmány elbukhat ezen, egy regény, legalábbis egy Nyugalom típusú regény nem. Ha elvetem a sulykot, akkor nagy baj van, de ez nem az elvtársazás szintjén dől el. Mifelénk az elvtársak nyolcvankilencig elvtársaztak, legfeljebb finomult a szóhasználat, asszem nyugodtan maradhatunk ennyiben.

Soha nem is akarsz kutatómunkát végezni?

Nekem semmi bajom a kutatómunkával, de nem tudom, szükségem lesz-e rá valaha. Elképzelhető, de eddig nem volt erre példa. Az az anyag, ami történelmi, már-már tudományos kutatást igényel, eleve feltételez egy olyan témát, ami messze túlmegy a saját tapasztalatainkon. A Fogságot például kutatás nélkül megírni lehetetlen. A Sorstalansághoz kutatómunkát végezni, hát hogy is mondjam…

A nyugalom megfelelő részei pont a lényegről szólnak. Ami engem megijeszt, az, hogy én magam kezdem elfelejteni ezeket az időket, a gyerekkoromnak az idejét, a finom különbségeket akkori kifejezések között. És elkezdem törni a fejem, hogy is volt pontosan, hogy is mondhatta itt, Magyarországon egy színházi párttitkár (ha még ő mondta egyáltalán). Ez a német olvasót se érdekli, hát még a franciát, ahol nem is volt szocializmus. Egyébként Kertész Imre is ezért kezdte írni annak idején az izét… majdnem Nyugalmat mondtam, a Sorstalanságot, mert arra jött rá tíz év után, hogy elkezdi elfelejteni a lágereket – mert még azt is el lehet felejteni… A sétában is és A kéklő párában is szerepel a holdra szállás.

A nyugalomban is. Maga a cím is onnan származik. A Nyugalom tengere.

Ja, tényleg! Na, és … te akkor másfél éves voltál, de a szamosújvári börtönhöz hasonlóan neked az az emléked megvan. És nekem is megvan: ülünk hajnalban, sötétben Érdligeten a tévé előtt. És a tágan vett nemzedékünknek megvan ez az emlék. A kérdésem tulajdonképpen a holdraszállás és egy kérdőjel.

Számomra ez nem közösségi emlék. A holdra szállás, mint meghatározó téma, nem volt jelen se a családi, se a baráti körben. Valahonnan belülről származik, de magam se tudom, mikor és miért erősödött fel ennyire. Az a novella, ami A kéklő párában van, a (Neil, avagy az emlékezés története) például tényleg az Agerpress nevű román hírügynökség tudósítása alapján született. A percek, másodpercek pontosan megegyeznek a hajdani rádióközvetítéssel, aminek az írott változata egy halom más irattal együtt került Apám révén hozzám a vásárhelyi Új Élet szerkesztőségéből. De mondom, véletlenül találtam rá és emeltem ki az iratkupacból, az én magánügyem volt. Nem is emlékszem pontosan, hogy mikor lett a Hold ennyire fontos, de asszem korán. Egészen biztos, hogy köze van ehhez a festményhez is, ehhez a nagy, teliholdas képhez, amire éjjelente ráláttam nagyanyám mellől az ágyból. Ami A sétában is szerepel. Szóval a gyerekkori, romantikus elvágyódásnak sok köze van hozzá, az bizonyos. Meg a depresszióra és melankóliára való hajlamnak is.

A Földön melyik a kedvenc helyed?

Az, amit az otthonomnak érzek.

És otthonodnak pedig az otthonodat érzed, vagy több helyet is?

Ezt már megbeszéltük. De a sor Erdéllyel kezdődik.

A névelőt a nyolcvanas évek végéig nem mondtad ki a személynevek előtt. Aztán elkezdted kimondani. Ez döntés volt, vagy megszoktad?

Az döntés volt, hogy nem mondom ki. Aztán asszimilálódtam… Írásban nem teszem ki. De írásban te sem. Élőbeszédben… látod, most gondolkodom, hogyan beszélek. Biztos, hogy kimondom.

Hol így, hol úgy. Általában kimondod… Tényleg, volt benned valami felsőbbrendűségi tudat a budapestiekkel, a budapestiséggel szemben?

Most is van. Ez most nagyon gyors, éles és buta válasz volt, de hát ez van. Nézd, amikor én elkerültem Erdélyből, akkor pontosan tudtam, hogy olyan tapasztalatokkal rendelkezem, amikkel az itteniek nem. És természetesen erre lehet azt mondani, hogy ez kölcsönös, hiszen én meg nem rendelkezem azokkal a tapasztalatokkal, mint az itteniek, csakhogy valami oknál fogva a keserű tapasztalatok mindig előbbre valónak tűnnek, mint a kevésbé keserűek, és emiatt az ember hajlamos úgy érezni, hogy ő többet tud az életről. Mert ugye, életnek azt nevezzük, ami keserű. Az ilyen felsőbbrendűségi tudat ebből a tévhitből adódik. Most próbálok finomítani a válaszomon, igen, tudom, hogy ez tévhit, de az ember érzelmei sokszor szöges ellentétben állnak az értelmével. Ezen kívül kezdetben természetesen benne volt a ketrecbe zárt vad felsőbbsége is. Nyolcvannégyben Budapesten az erdélyi még messze nem ugyanazt jelentette, mint mondjuk kilencvenkettőben az Astoria aluljáróban, vagy ma egy építkezésen. Egészen mások voltak a reakciók. Sokan mint egy állatkerti ritkaságra, úgy néztek az emberre. Körbejárták, megcsodálták, végül pedig elérzékenyülve érdeklődtek, hol tanult meg ilyen szépen magyarul. A Kádár-rendszer talán egyik legnagyobb bűne, hogy a nyolcvanas évek közepén Budapesten egy gimnáziumi magyart-történelem szakos tanár simán feltette ezt a kérdést egy erdélyi magyarnak. És bizony csöppet sem szelídült az ember felsőbbrendűségi tudata, amikor azt válaszolta, hogy elnézést tanár úr, de ez az anyanyelvem. Szóval ez valami olyasmi, mint amikor valakinek, aki négy évet töltött a fronton, majd tizennégyet lágerben, próbálnak a nehéz időkről mesélni…

Civil bagázs. Lógósok.

Igen, civil bagázs…

És különbözik ez a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójától, amikor bennem is volt valami ilyesmi érzés a nyugati fiatalokkal szemben?

Ugyanaz. És ugyanúgy működött bennem is már budapestiként, ha egy picit odébb mentem. Már nem erdélyiként tudtam többet az életről, hanem közép-európai lágerlakóként a sok Nyugat-európai lógóssal szemben. Persze.

És a te felsőbbrendűségi érzésedbe nem keveredett más is? Esetleg, hogy ahonnan te jöttél, önmagában is magasabb rendű hely ennél. Konkrétan: van-e neked székely öntudatod?

Nekem magyar öntudatom van, és az elég erős. Meg Közép-európai tudatom, ami, ha lehet, még erősebb, igaz, sokan vitatják, hogy ilyen egyáltalán létezik-e. Meg európai zsidó-keresztény öntudatom, bár lehet, hogy ilyen tényleg nincs.

De vásárhelyinek tartod magad.

És hogyne, mindezek mellett vásárhelyinek tarom magam.

És valamelyest szárhegyi is vagy. Tehát székelyföldi. Ezek nem befolyásolnak még külön is?

Arra gondolsz, hogy székely szarta a magyart? Na látod, ez nincs. Az erdélyiségem nagyon sok minden meghatároz, de idáig még sose fajult.

De mit szólnál hozzá, ha mondjuk, Németországban azt írnák, hogy Bartis Attila, erdélyi író?

Örülnék neki, mint általában mindig, amikor az, ami megjelenik a sajtóban, fedi a valóságot. Esetleg javasolnám, hogy még pontosítsák: Pesten élő erdélyi író. Ennyi.

Más: meddig lehet elmenni a romantikában? A romantika és a giccs határa. Nekem van egy olyan kényszerem, hogy amennyire csak lehet, meg kell közelíteni a giccs határát, mert ott van valami igazi dolog. Mennyire számít neked ez?

Anekdotázhatok? Az antik bútorokat leszámítva meglehetősen szegények voltunk, mondhatni: nagyon szegények, és ez elég korán tudatosult bennem, tehát nem voltam követelőző gyerek. Egyetlen alkalmat kivéve. Olyan négy éves lehettem, Anyámmal sétáltunk a főtéren, és egy kapualjban megláttam a nipp-árust. Egy kempingasztalon sorakoztak az üveghalak, porcelán primadonnák, kéményseprők, nyuszik, én pedig határozottan jeleztem, hogy ehhez az árukészlethez most vonzódnék. Amire Anyám, nem akarva megsérteni se az árust, se a közízlést, hozzám hajolt és a fülembe súgta, hogy kisfiam, ez giccs. És akkor életemben először elszakadt a cérna, és az árus meg a potenciális vevők legnagyobb megrökönyödésére zokogni kezdtem, és ordítottam, toporzékoltam, hogy én szeretem a giccset, vegyél nekem giccset, kell nekem a giccs!
Szóval értem, hogy miről beszélsz. A giccstől kultúrkörökben általában félni szoktak, így vagy megvetik, vagy viccelődve rajonganak érte és túllihegik. És akkor jön a példabeszéd a görög szobrokról, hogy azok nagy része is, ugye, festve volt, mint a kerti törpék. Én pedig azt gondolom, hogy semmi szükség legitimáló példabeszédre. Hogy a giccs, pontosabban a giccs okozta életérzés, az idill utáni sóvárgás az egyik legelemibb tulajdonsága az embernek. Mondhatnám: létszükséglete.
A két regényed, és talán inkább A nyugalom (és ez még a Dosztojevszkij-párhuzamhoz is illik) hordoz romantikus elemeket.

Igen, valószínűleg így van. Az viszont biztos, hogy ez nem egy tudatos határfeszegetés, hogy akkor most majd megközelítem a giccs határát, és ott felmutatok valamit. Egyszerűen belőlem, a személyiségemből adódik. A feszegetésre, ne adj isten botránykeltésre való hajlam, akár a giccsel, akár a nemiséggel, vagy bármivel kapcsolatban asszem hiányzik belőlem. Kizárólag a saját határaimat feszegetem, és ahol giccs van, ott bizony giccs van, így nem tudok jobbat, mint csendben vállalni, és reménykedni, hogy van mellette még más is.

Egy idézet: „mert már elég nagy voltam akkor, de még cinikus”. A cinizmussal hogy állsz?

Rosszul. Nem szeretem a cinizmust.

De ebben az idézetben is benne van, hogy hajlamos vagy rá.

Egyrészt, ez egy novella. Másrészt, remélem, hogy most már kevésbé, mint régen. Nézd, az a tapasztalatom, hogy ahol cinizmus van, ott még a megértés szándéka is hiányzik. Én pedig igyekszem legalább valamennyire megérteni a dolgokat, különösen azokat, amelyeket nem tudok elfogadni. Hátha így kevésbé lesznek hevesek a reakcióim. Csak hát ez nem mindig sikerül.

Az Úristennel pörölsz egész életműveddel. Vele vitatkozol. Lehet, hogy ez így sommás, de hadd tegyek föl cinikusan egy kérdést: korszerű-e ez így? (Mit gondolsz a korszerűségről?)

Nem tudom. Erről az egészről, ahogy írok, ahogy fényképezek, ahogy kinézek… nem tudom, hogy korszerű-e. Ez a kor különben úgy néz ki, hogy majdnem minden belefér. Bizonyára én is.

Száz év múlva, ha még lesz valami, visszanézve lehet, hogy ez a kor tök egyöntetűnek fog tűnni.

Az is elképzelhető. Nos, hogy ezen belül az én istenképem, Istennel való perlekedésem mennyire korszerű?

Félve szokás leírni manapság.

Isten nevét? Nézd, a szabadságom sokkal fontosabb annál, semhogy valóban figyelembe tudjam venni az éppen aktuális divatokat, szokásokat, elvárásokat. És ez ugyanúgy vonatkozik az Úristenhez való viszonyomra, mint mindarra, amit a giccsről, morálról, politikáról, nemiségről, bármiről gondolok. Ha egyáltalán van esélyem a szabadságra, akkor annak talán ez az egyik legfontosabb záloga. Hogy amíg egy mód van rá, addig lehetőleg nem adom be a derekam külső elvárásoknak. És erre, valljuk be őszintén, mindig van mód.