Szabó Tibor: Isten, gálya, napló

A nyugalomból ismerős próza folytatódik itt, szó sincs fajsúly nélküli lebegésről vagy a tárcákban szokásos felejthető szórakoztatásról, Bartis komor világokat épít és mozgat az írásokban...
Nem teljesen értem a kötetnek ezt a szerencsétlen, utánérzős (és kicsit nyegle) felütését, ugyanis a címadó szöveget követő tizenegy történet egyáltalán nem ilyen. A nyugalomból ismerős próza folytatódik itt, szó sincs fajsúly nélküli lebegésről vagy a tárcákban szokásos felejthető szórakoztatásról, Bartis komor világokat épít és mozgat az írásokban...

Bartis Attila az Élet és Irodalom egyik felkért tárcaírójaként dolgozott a 2004-es szerkesztőségi évben, havonta jelentkezve egy-egy rövid szöveggel, a Lázár apokrifek című kötet ennek a munkának a termését adja az olvasó kezébe. Egy tucatnyi tárcát hoz tehát a könyv, amelyben a szerző (a felvezető írásban önként vállalt tematikus kötés szerint) bár sokat ír a halálról meg a hozzá vezető útról, szerelemről és messzi földön tett utazásról, sőt, érintőlegesen még zsidózik is, alapvetően mégiscsak Istenről szeretne tizenkét igaz történetet elmesélni. Teszi pedig mindezt (szintén saját bevallása szerint) penzumot teljesítve, kötelességből, „minden hó utolsó hétfő éjjelétől a keddi lapzártáig” elkészítve a soron következő szöveget, vagyis nem tulajdonítva túl nagy jelentőséget ennek az egész vállalmánynak — teszi mellékesen mintegy. És félősen egyben. Bartis fél a határidőtől, a szerzői szabadság elvesztésétől (elvárják tőle, hogy akkor legyen író, amikor a fájront miatt kell, nem pedig akkor, amikor tud író lenni), a rátörő tehetségtelenségtől, úgy érzi, remeg a keze a feladattól, ezért védekezésül, egy menekülési stratégia részeként életre hívja alteregoját, a betániai Lázárt, hogy legyen aki majd dolgozik és idegeskedik helyette azokon a hétfőről keddre virradó éjszakákon. Vagyis a tizenkét történetet a „másik” meséli, a bibliai Lázár.

Hát bizony, ilyenek ezek a tárcaírók. Szoktak ilyenek is lenni, úgy értem. Szív Ernő hanyag könnyedsége, a rossz írói munkamorál és a kelletlenség A vonal alatt című kötetben például szakasztott ilyen volt. Megszólalásig hasonló.

A szöveg narrátorának efféle pozicionálása, a határidőre és pénzért írás problematizálása, valamint e probléma erőltetett artikulálása értelmezhető, persze, a műfaji hagyományokhoz történő kapcsolódásként, tiszteletadó gesztusként a nagynevű elődök felé, de a Lázár apokrifekben mindez inkább durva ismétlésnek, a Darvasi-féle hírlapírói nemtörődömség funkciótlan újrakottázásának hat — nagyon zavaró. Nem teljesen értem a kötetnek ezt a szerencsétlen, utánérzős (és kicsit nyegle) felütését, ugyanis a címadó szöveget követő tizenegy történet egyáltalán nem ilyen. A nyugalomból ismerős próza folytatódik itt, szó sincs fajsúly nélküli lebegésről vagy a tárcákban szokásos felejthető szórakoztatásról, Bartis komor világokat épít és mozgat az írásokban, rendszerint egy ártatlan képből kiindulva, szenvtelen hangon, kopogós mondatokat használva viszi olvasóját megrendítő, néha iszonytató jelenetekbe: egy gömbhal órákig tartó, módszeres kínzásába; az édesapja mellé, aki visszalátogat a szeku kivégzőkamrájába „(…)ahol néha kivégeztek, néha meg csak eljátszották a kivégzést, aztán a legények jót mulattak a tréfán, mert a vaktöltény hangjára istenfélő és istentelen egyaránt bepisil”; vagy a kommunista időszak egy iskolai konfliktusába, amelyben a főkáder fia (egy diák) konkrétan pofon vágja a neki rossz jegyet adó, Bogdan nevű igazgatóhelyettest, aki azt a rosszat erre engedelmesen át is javítja jóra, majd az iskola pártbizalmija úgy kommentálja az esetet, hogy „(…) látja, Bogdan elvtárs, megy ez magának, mint az ágyba szarás”. A legsikerültebb darabok (Valami a vérről; Idefent balsors, odalent sorstalanság; A vámos és az Úristen) valósággal félelmet ébresztenek az olvasóban, és olyan megrendítő erejűek, mint egy-egy balegyenes — hatásuk, jelentőségük messze túlmutat a műfajtól általában elvárt felszabadult kikapcsolódáson.

Bartis a meg-megdöccenő, néhol félkésznek ható mondatokból, valamint a mozaikos történetmesélési stratégiából olyan hangot hoz létre, amely az elmesélt nyomasztó eseményeket nemcsak hitelessé, de magától értetődővé teszi. Igen, ilyesmik történnek a világban, gondolja az ember, amikor azt olvassa egy trópusi tengerparti éjszakán átéltekről, hogy „A száj szétfeszítése elég sokáig tartott, mert a himbálózó tüskehalmot megfogni nem igazán merték, de végül csak sikerült a szívószálat ledugni az állat torkán. Utána már simán ment minden”(Valami a vérről), vagy szomorúan hümmög azon, hogy az egyszeri magyar fél óráig „(…)ült a Maros vendéglő vécéjében, de még mindig nem tudta eldönteni, hogyan jut ki onnan tisztábban, mert volt papír ugyan, persze, hogy volt, csak hát még egészen jól el lehetett róla olvasni, hogy zengő érc vagyok, meg, hogy a szeretet mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel (…)” (A magyar nyelv története), de nem lepődik meg az olvasó, kiabálni sem kezd felháborodottan, hogy micsoda szörnyűségek ezek; nem. Bartis úgy tud mesélni az emberben lévő aljasságról, hogy az olvasó csak bólogatni képes válaszként, megadóan, miközben küzd az erősödő hányingerével — és mélyen szégyelli magát, hogy ehhez a fajhoz tartozik.

A hangnak és a témának ezt a ragyogó együttműködését a szerző egy, A Lázár apokrifek tárcáiban többször előforduló eszközzel-módszerrel teszi még hatásosabbá. A mai prózában ritkán látható retorikai alakzatot használ Bartis előszeretettel: gyakran cáfolja (/helyesbíti/ újraírja) saját korábbi tényállításait. Elmesél egy történetet, majd annak egy eleméről kijelenti, hogy nem igaz, aztán elmeséli az egészet újra.
Az alterego életre hívásának azonban nincs epikai indokoltsága, nem kap valódi szerepet Lázár a történetekben. Nem világos az sem, hogy miért éppen Lázár (és nem más) lett az új én. Talán az átlagnál többet szenvedő karaktert akart Bartis, a betániainak ugyanis a feltámasztás miatt kétszer kellett a halált elszenvednie. Ez viszont nem biblikus értelmezés. Lázár az „életajándék” szimbóluma a nyugati kultúrában, a nevének jelentése az, hogy akit szeret az Isten. A szenvedés nem része a lázári jelentésmezőnek. Lehet persze új értelmezést adni a bibliai alakoknak, de akkor azt jó meg kell magyarázni. Bartis kötetében ez elmarad, ráadásul a szerző következetlen is ez ügyben, a Felvidék visszatért című szövegben például a narrátor édesapját Bartis elvtársként szólítják az egyik főszekus irodájába. Szóval, Lázár itt csak az a szerző helyett reszkető, nem hordoz tiszta, világos művészi üzenetet/jelentést, nem érvényesíti önmagát — hívhatnák akár Töhötömnek is.

A tizenkét szöveg nem áll össze egységes kompozícióvá, csak a jó nevű rovat ad (funkcionális) keretet, a sorozat mögött nem érezni egységes elképzelést, nem látni végiggondolt szerkezetet. A tizenkét történet Istenről egy izgalmas program, ez viszont nem valósul meg, a Könnyű nyári című írás például arról szól, hogy a szerzőnek nincs témája, a Cedenka egy tragikus sorsú kislányról, de a szorosabban istenes szövegek egy részében is csupán embléma Isten (például A vámos és az Úristenben). Se Isten-élményt, se Isten-keresést nem találtam a tárcákban, vagy mert nincs is bennük ilyesmi, vagy mert olyan bonyolult kódolással van, hogy nehezen jutnak el az olvasóhoz ez a jelentésaspektusok.
A fülszöveg szerint „A Lázár apokrifek egy (lapzártától lapzártáig tartó) év dokumentuma, bizonyos értelemben már-már napló”. Hát, lehet. Lehet, hogy napló. Mondjuk, annak a naplója, hogyan próbál a kényszerű alkotáshoz hozzáláncolt író mégis szabad maradni ebben a rangos rabságban. És tényleg ott a legjobb, ahol láthatóan elfelejti a feladatot, Lázárt meg az Isten-tematikát, és egyszerűen csak mesél arról, ami foglalkoztatja. Számomra kérdéses maradt azonban, hogy érdemes-e összegyűjteni tizenkét esetleges rövidke szöveget (és csak ezeket) egy kötetbe. Valahogy kevésnek tűnik.

A Valami a vérről, valamint A vámos és az Úristen viszont gyaníthatóan marad. Olvasott és mindig újraolvasott marad jó hosszú ideig, sőt, talán egészen addig, amíg olvasunk egyáltalán irodalmi szövegeket. Mert egyetemes, megrázó, és egyben gyönyörű mind a kettő.