(…)
Egy napja ért véget a forradalom, de még nem érkezett semmi a helyébe. Ez az idő, akár a szántóföld két ország között. És nagyon beleillettem ebbe az időbe. Mozdulatlanul álltam két napon és éjjen át, úgy ahogy Adél magamra hagyott.

A peronról már csak valami maradék visszfény látszott a délutánból, ahogy a jéggé dermedt hegygerinceken siklik a Maros-völgy felé. A forgalmista megvárta, amíg az öregasszony leszedi a két kosarat meg a zsákot, aztán intett a mozdonyvezetőnek, hogy indulhat tovább. Felszálló nem volt.

Élt hajdan Marosvásárhelyen egy Piros Károly nevezetű fiatalember, aki csótányirtással és egértelenítéssel foglalkozott. Az erdőn túlról érkezett, egyik lába négy centivel rövidebb volt mint a másik, és ezerkilencszázhetvenhárom március hatodikáig nem szerette senki. Aznap viszont amint befejezte a csótányirtást, úgy döntött, hogy oldaltáskájából nem a számlafüzetet veszi elő, hanem a vonalasat.

...aztán kilencszázhúszban nagyapám ráparancsolt a prímásra, hogy addig húzza neki a Himnuszt amíg a románok szét nem lövik a kocsmáját. Persze, nem lett az egész szétlövésből semmi, mert a románok elakadtak a főtéren. Ott kínlódtak szerencsétlenek a Kossuth-szoborral, próbálták ledönteni, de hiányzott még belőlük a rutin, na, meg azért oda is volt az állítva rendesen, szóval eszükbe nem jutott az Oroszlánt szétlövetni.

Ezerkilencszázhetvenhárom tavaszán egy Szöcske Ágoston nevezetű juhász kereken száz kiló fekete gyapjút nyírt le a sáromberkei plébános híres birkáiról. A nemes szőrt még azokban a napokban kimosták, kifésülték és öt zsákba gyömöszölve fölvitték a parókia padlására. Moly ellen naftalint, tolvaj ellen döglött ló patájából való szöget tettek mind az öt zsák aljába, így senki nem gondolhatta komolyan, hogy a gyapjúnak bármi baja eshet.

Szombat délelőtt tizenegykor volt a temetés, bár jobb szerettem volna várni vele még legalább néhány napot, hátha megjön Eszter, de felárért sem vállalták tovább a fagyasztást, valami új szabályzatra hivatkozott a nő az irodában, és kérdezte, hogy miért nem hamvasztatom el, az olcsóbb is, meg sokkal praktikusabb, akkor olyan időpontot választhatok, ami mindenkinek megfelel a családban, amire csak annyit mondtam, hogy nem égetem el az anyámat, inkább legyen szombaton, és kifizettem a háromnapi tárolást előre, amit számlázott, aztán beírta a szállítók k

Tudjuk, nagyon is jól tudjuk, hogy a csomagolás a második legfontosabb dolog az ember életében. Hogy a legfontosabb alatt mindig ott lapul egy vulkánfíber koffer, amit majd ezzel a legfontosabbal kell teletömni.
Vannak, akik azt mondják, hogy ami a legfontosabb, az nem csomagolható, mások, hogy egyetlen alapcsomag van, a tiszta alsó és a fogkefe, megint mások, hogy ahol csomagolni kell, ott nem is érdemes csomagolni, de mind a hármat cáfolom.

Előbb egy nájlontányért ringattak odébb a hullámok, aztán egy nájlonpoharat, aztán valami mást. Sötét volt, jövevény nem láthatta pontosan, mi az. Az egyik helybéli férfi felállt, két lábától megfogta a kávéházi nájlonszéket, és a háttámlát maga előtt úsztatva besétált a langyos tengerbe. Elszlalomozott a gyorsétkezdés vacsora maradékai között, a támlát óvatosan a víz alá merítette, mint egy rá-kászhálót, majd egy hirtelen mozdulattal kiemelte a valamit. Jó tíz méterről az éjszakában még mindig csak futball-labdának látszott.

Úgy alakult az életem, hogy ez idáig egyetlenegyszer voltam börtönben; akkor is mindössze fél napig, ráadásul szabad akaratomból, egy forgatócsoporttal. Bizonyos értelemben szerencsésnek vagyok mondható, hiszen akár fél napot is bör-tönben tölteni igen ritkán elhatározás kérdése. Persze, van olyan, hogy az ember reggel felkel, megborotválkozik, villásreggelizik, aztán felveszi az egyenruhát és bemegy a börtönbe. Mondom, ilyen is van, de az más. Meg olyan is van, hogy amikor lehull az első hó, látványosan eltulajdonít valamit a boltból.