"Úgy alakult, hogy az anya-fiú kapcsolat kardinális kérdés lett az életemben."Szénási Zsófia interjúja

Bartis családja több nemzedék óta az irodalomhoz kapcsolódik: az apa író, költő, újságíró, az anyai nagyapa és nagybáty szintén. Bartis Attila bár fontosnak tartja a szellemi hátteret, mégsem hiszi, hogy az íróvá válás neveltetés kérdése lenne. A szerzőről a lexikonokban az áll: író, fotóművész. Ennek megfelelően szobája egyik sarkában fényképezőgép, a másikban íróasztal, de A nyugalom című új regényének befejezése óta a fényképezőgép használatára még mindig nem került sor.

- Tanulmányi pályafutásom kusza, mondhatni befejezetlen. Annak idején, Marosvásárhelyen képzőművészeti iskolába jártam. Aztán átkerültem Pestre, és két félévet végeztem a Kölcseyben, de úgy tűnt, mindenkinek jobb lesz, ha magántanuló leszek. Végül estin érettségiztem, s ott is alig. Két évre rá elvégeztem az Újsáíró Iskola fotó szakát, bár sose voltam fotóriporter. Aztán egy ideig katolikus teológiára jártam. Hogy miért nem fejeztem be, azt most ne részletezzük.
- Mikor kezdtél el írni, s mikor léptél írásaiddal a nyilvánosság elé?
- Úgy gondolom, fiatal korunkban majdnem mindnyájan elkezdünk írni. Többnyire az első szerelem, vagy az első lelki válság idején, s többnyire verset, ami valószínűleg nem véletlen. A kérdés igazából az, hogy mikor következik be egy olyan minőségi változás, amikortól kezdve irodalomról beszélhetünk. Már persze, ha ez bekövetkezik egyáltalán. Nálam ez a folyamat elég sokáig tartott. Nem ok nélkül írtam hat évig első regényemet, A sétát. Egyúttal ez volt az első publikációm is. Ráadásul egy ideig azt hittem, hogy kizárólag regényt fogok írni.
- Második könyved, A kéklő pára mégis novelláskötet.
- Mondom, a műfajváltás engem lepett meg a leginkább. A séta után ismét regényt akartam írni, de úgy látszik szükségem volt valamiféle átvezetésre.
- Meg tudsz nevezni az irodalomból olyanokat, akik nagy hatással voltak rád?
- Erről inkább a kritikusaimat kérdezd. Az írás természetéből adódik, hogy az ember egy olyan nyelvi világ felépítésére törekszik, ami felismerhetően a sajátja. Más kérdés, hogy az író nem csak ír, hanem olvas is, ami óhatatlanul nyomot hagy. És ez így van rendjén. Az viszont, hogy ki, hol és milyen hatásokat fedez fel a szövegeimben, néha megdöbbentő. Amikor például az Oszkár, avagy a fizika története című novellám megjelent Németországban, akkor az egyik német kritikus örömmel konstatálta Günter Grass Bádogdobjának máig tartó hatását a világirodalomra. Döbbenten hallgattam és bólogattam, hogy persze, nem véletlenül hívják az én fizikusomat is Oszkárnak, meg nem véletlenül törpe, ott van a hatás a szövegben feketén-fehéren. Olyannyira ott van, hogy fel sem merült, hogy ez nem tudatos. Más kérdés, hogy én voltam az egyetlen, aki ezt nem látta. Szóval megesik az ilyesmi, és ezzel illik megbékélni. Másrészt meg ott van az, amit a kutya sem vesz észre. Hogy például A nyugalomban szó szerinti idézetek vannak Dosztojevszkijtõl, Bölltõl, meg még sokaktól. Természetesen egy kritikusnak sem kell mindent észrevenni, de van, amit nem árt. Harmadrészt meg van, amikor ez a hatásosdi elég mulatságosra sikeredik. Már amennyiben mulatságosnak nevezhető némely ítész belső kényszere, hogy a "helyére tegyen" egy olyan szöveget, amellyel szemmel láthatólag nem nagyon tud mit kezdeni. Az egyik kedvenc történetem az, amikor valaki kétségbe vonta A séta keletkezésének időpontját, mert kronológiailag másképp nem tudta kimutatni azt a hatást, amit mindenképpen felfedezni vélt benne. De természetesen A nyugalomról is írtak már marhaságokat. Fájdalommal kellett konstatálnom, hogy egy-két hölgymagazin könyvajánlójában valamivel pontosabban foglalták össze, miről is szól ez a történet, mint az némely kritikusnak sikeredett. S most nem az értelmezésről, hanem a puszta szövegértésről beszélek.
- Sokat dolgozol egy-egy írásodon? Csak azért kérdezem, mert valószínűleg te vagy a legkevesebbet publikáló írók egyike.
- Tény, hogy elég szöszölős vagyok. És ha ne adj isten, nem dolgozom egy szövegen eleget, annak meg is lesz az átka. Persze, azt is tudjuk, hogy a tökéletesség hajszolásának ha nem is az egyetlen, de az egyik fő oka a félelem a tökéletlentől, s az azzal járó kudarctól. Úgy is mondhatnám: a maximalizmus bizonyos értelemben gyávaság.
- Beszéljünk a másik szakmádról. Mikor kezdődött kapcsolatod a fotóművészettel?
- Inkább ne nevezzük szakmának. Gyermekként kezdtem el fényképezni, ami sokkal kevésbé mondható természetesnek, mint az, ha valaki gyerekként ír. Már úgy értem, hogy a hetvenes évek Romániájában messze nem volt ez ennyire természetes, hiszen fényképezés a maga nemében luxus. Apám akkoriban a marosvásárhelyi Új Életnél dolgozott, mint riporter, ami azt jelentette, hogy kéthetente cikket írt valamelyik téeszről vagy öntődéről, és vidéki útjaira elég gyakran magával vitt. A lap fotósa pedig néha megengedte, hogy exponáljak, sőt, egy idő után már a laborba is bemehettem lábatlankodni. Aztán kaptam valakitől egy Pajtás bokszgépet, és nem kellett többé könyörögnöm a Rolleiflexért. De bármennyire is furcsa, ennél sokkal elementárisabb hatással volt rám egy-két régi műterem, vagy fürdőhelyi fényképészet, ahol délelőtt egy nájlon puskával oda kellett állni a medve mellé, és délutánra már készen is volt a fekete-fehér, szovátai emlék. Ezek az élmények késõbb rá is nyomták a bélyegük nem csak a fotográfiáimra, hanem az írásaimra is. Azt hiszem, az úgynevezett riportfotózásra alkatilag alkalmatlan vagyok. A vadászösztönöm talán még meglenne hozzá, de az a fajta gátlástalanság, vagy mondjuk inkább: bátorság, ami a jó sajtófotós egyik legfőbb ismérve, teljességgel hiányzik belőlem. Nyolcvanhat tavaszán kaptam egy rendes fényképezőgépet, és attól kezdve tíz évig kínlódtam, hogy megtaláljam azt a képi világot, amit valóban a magaménak tudhatok. Aztán fel akartam hagyni a fényképezéssel.
- Ennek ellenére több kiállításod is volt.
- Az említett tíz év legalább tízezernyi képéből semmi nem látott napvilágot. Amikor rájöttem, hogy semmi keresnivalóm az utcán a fényképezőgéppel, akkor vettem egy Linhofot, becsuktam a spalettákat, és portrékat kezdtem fényképezni. Ekkor kezdtek többé-kevésbé helyükre kerülni a dolgok, s ekkor készült Az Engelhard-hagyaték című sorozat. Ez volt kiállítva Pesten meg Frankfurtban. Aztán megkaptam a Pécsi József ösztöndíjat, és akkor készült a Photo Pygmalion. Ez kilencvennyolcban volt kiállítva. Aztán elkezdtem írni A nyugalmat, és azóta nem volt fényképezőgép a kezemben.
- Melyik éned az erősebb?
- Kockázatos lenne rangsorolni. Egyrészt nem berzenkedem a fotográfus megnevezés ellen, másrészt fényképezés közben is sokkal inkább írónak érzem magam, aki épp egy olyan területre tévedt, ahol a mondatokkal nem megy semmire, így egy másik eszközzel próbálkozik.
- Elképzelhető, hogy A nyugalom után megint a fotózás kerül előtérbe?
- Sajnos, nem. Azért sajnos, mert néhány hónapja pokolian hiányzik a fényképezés. Mondhatni, még soha nem hiányzott ennyire, aminek valószínűleg az az oka, hogy még soha nem írtam úgy könyvet, mint A nyugalmat: tizennégy hónapon keresztül napi tíz-tizennégy órát az asztalnál töltve. Szóval szívesen fényképeznék, de pillanatnyilag olyan munkáim vannak, amik miatt nem tehetem meg.
- Mik ezek?
- Schwajda György felkért, hogy írjak drámát a leendő Nemzeti Színház számára. Bármit. Ami felkérés esetén ritkaság. A regény írása közben már egyértelmű volt, hogy az Anya – Fiú – Eszter szál dialógusaiban ott van egy dráma csírája, úgyhogy összeszedtem a bátorságom, és elvállaltam. Másnap tudtam meg, hogy megkaptam az Örkény István drámaírói ösztöndíjat, és a tisztesség azt kívánja, hogy ne ugyanazt a darabot adjam le az Örkény beszámolóra, mint a Nemzetinek. Szóval ezért nem fogok egyhamar fényképezni.
- Elárulnál valamit A nyugalom témaválasztásáról, születéséről?
- Erről illenék a leginkább beszélnünk, és erről tudok a legkevésbé. A témaválasztásról annyit, hogy soha nem választok témát, hanem valami elkezd működni, aztán vagy elhal, vagy könyv lesz belőle. Tény és való, hogy, mint azt sokan állítják, A nyugalom nagyon megszerkesztett regény. Csakhogy ez a szerkezet valahogy úgy került bele, mint Oszkár a fizika történetébe. Már úgy értem: amíg nem mondták, nem tudtam, hogy ott van. Az a valóság, hogy munka közben a szerkezettel törődtem a legkevésbé. Ez általában is igaz, még az életben nem készítettem szerkezeti vázlatot, vagy ilyesmit. Szóval 2000. január elsején kezdtem írni, és húsvét vasárnapján fejeztem be az első változatot, ami szintén nem volt tervbe véve. Soha nem szerencsések az ilyen összehasonlítások, de valahogy úgy született, mint a Szabad ötletek jegyzéke két ülésben. Már azt értem ez alatt, hogy működni kezd egy asszociációs lánc, amiből nem tud és nem is kíván kiszállni az ember, amíg a végéhez nem ér. Szóval több, mint három hónapig akkor álltam fel az íróasztaltól, amikor átmentem esténként a gyerekeimhez, vagy az ennél kevésbé szükséges napi szükségleteimet végeztem. Valahogy így született a regény első változata, ami körülbelül tíz bekezdésből állt, meg harmincoldalas mondatokból. Aztán egy évem ment el arra, hogy hová kerüljön pont és hová vessző, hogyan tagolódjék a szöveg. Természetesen jó néhány oldal kikerült a szemétkosárba, meg persze, már a nyomdában volt a könyv, amikor mégis visszakerült három bekezdés. De a szerkezet és a történet lényegét tekintve érintetlen maradt. A témára visszatérve: úgy alakult, hogy az anya-fiú viszony kardinális kérdéssé vált az életemben, és valószínűleg amíg élek, ez már így is marad. Hogy mikor és milyen formában jelenik meg, azt előre nincs honnan tudnom. A novellákban, vagy A sétában például egy egészen más anyakép működik, mint A nyugalomban. Az a valóság, hogy ettől a történettől én magam rettentem meg a leginkább. Mondhatni, eleinte keserves kísérleteket tettem a távolságtartásra. Egy pillanatig még az is felmerült, hogy elhagyom az egyes szám első személyt, ami egyrészt felért volna egy szöveggyilkossággal, másrészt egyszer csak elgondolkoztatta az embert, hogy miért is lázad ennyire, vagy inkább: retteg egy olyan szövegtõl, amelyet úgy egyébként már-már megszállottan ír.
- Egyik kritikusod azt írta, hogy valóban létezett egy tragikus sorsú színésznő, ráadásul a Pelikán töltőtoll gyártulajdonosának az anyja. Te úgy a Pelikan tollnak, mint egy tragikus sorsú színésznőnek fontos szerepet szántál a regényben. Tudtál ezekről az összefüggésekről?
- Az égvilágon semmit. De volt már részem ennél megdöbbentőbb élményben is. Miután megjelent A séta, megtudtam, hogy egy ugyancsak tragikus sorsú írónő írt hajdan egy azonos című önéletrajzi könyvet. Két órát vártam az OszK-ban, amíg megtalálták, aztán én vágtam fel a lapokat. Aztán tizenegy olyan motívumot és történetet találtam, amelyet akár tőle is idézhettem volna. Azóta az ilyesmin nem lepődöm meg.